TAVASZI DAL

Most már tavasz lesz.
Olyan e pár szó,
mint egy mosolygó,
zöldselymű zászló.
Fürdik a napnak
fénysugarában.
Tavaszi szellő
lengeti lágyan.

Testvérem, várlak.
Testvérem, jöjj el!
Tele a szívem
életörömmel,
rügyfakadással,
sugárral, dallal.
Tele van édes,
szent diadallal.

Melegen amint
pezsdül a vére,
ráismersz még az
ősz betegére?
Ó, csoda volt az!
Borongás, bánat,
tűnt a szavára
élet Urának.
Rügyek fakadtak,
bimbók hasadtak,
leheletére
égi tavasznak.

Földi sugára
égi csodának:
testvérem, jöjj el!
Hívlak és várlak.
Lelki tavaszról
légy te ígéret,
ha majd minden szív
fényre így éled
napsugarára
jézusi szónak:
s tavasza jő el
a Megváltónak.

Túrmezei Erzsébet

 

SÍRFELIRAT

„Volt valaki: unott és fáradt,
beteg, merengő, szüntelen.
Csak néha fogták meg a lázak.
Nem ismered?” – Nem ismerem. –

„Volt valaki: keresett egyre
és soha semmit nem talált.
Azért vált egyre könnyesebbre,
azért szerette a halált,
azért volt minden álma, vágya
a semmi és végtelen!
Mintha most is előttem állna…
Nem ismered?” – Nem ismerem. –

„Most már halott. A sírkövére,
kért, írj te néhány mondatot.
Talán emlékszel a nevére…
Remélte, hogy meghallod.”

– Jó. Ráírom: Én: aki voltam.
Meghaltam. Elvégeztetett.
Halál voltam, jobb nekem holtan.
Megismertem az életet,
a Krisztust. Éljen Ő helyettem.
Testem, lelkem reáhagyom.
Legyen Ő minden mindenekben.
– Jó lesz-e így?
„Jó lesz nagyon.”

Túrmezei Erzsébet

 

ÉLETÉNEK

Köd előttem, köd utánam.
Mese mondja, régi, drága.
Hogy elillan, mint az álom,
gyermekévek szép világa.
Köd előttem, köd utánam.

Év előttem, év utánam.
Visz a sodra, von az árja
ismeretlen, nagy folyamnak.
Ifjú szívet, jaj, mi várja?
Év előttem, év utánam.

Gond előttem, gond utánam.
Már, amerre nézek, látok,
tülekedő, vad tömeg csak,
nem testvérek! Nem barátok!
Gond előttem, gond utánam.

Bűn előttem, bűn utánam.
Fojtogat künn, mardos itt benn.
Mérhetetlen messzeségben
fent, felettem trónol Isten.
Bűn előttem, bűn utánam.

Vád előttem, vád utánam,
vád köröttem, önmagamban.
Annyi vád, ahány lehelet.
Annyi vád, ahány utam van.
Vád előttem, vád utánam.

Hegy előttem, völgy utánam.
Gyötrelem, kín, napon-éjen,
életúton… mind azért volt
ezt a csúcsot, hogy elérjem.
Hegy előttem, völgy utánam.

Hegy előttem, hegy előttem.
Nézem, nézem a keresztet
hívő, mást sem látó szemmel.
Boldog, ezertitkú kezdet.
Hegy előttem, hegy előttem.

Fény előttem, fény utánam!
Hordom édes üdvösségem.
Hirdetem zengő dalokban.
Árad-ujjong földön, égen.
Fény előttem, fény utánam.

Év előttem, év utánam,
évek tűnnek, mint az álom,
s mindenütt Krisztushoz érek,
mindenütt csak Őt találom…
év előttem, év utánam.

Ő előttem, Ő utánam.
A szívemben, a dalomban,
az életben, a halálban,
örömárban, fájdalomban.
Ő előttem, Ő utánam.

Így előre, így hazáig!
Van-e szebb út utamnál,
boldogabb hit a hitemnél,
hívebb úr az én Uramnál?
Így előre, így hazáig!

Zengj előttem, zengj utánam
boldog ének, hálaének!
Át az elgyötört világon
zengj be minden percet, évet!
Zengj előttem, zengj utánam!

Túrmezei Erzsébet

 

A KERESZT VONZÁSA

Mint hullámok hátán hánykódó hajót,
Céltalan sodort magával az élet,
De az ősznek hajnalán erőtelen,
A kereszt rögös útján partra vetett.

A hajnali égbolton, fény derengett,
Vonzott a távolban feltűnő kereszt.
Valaki kézen fogott és vezetett,
A kereszt alatt, végre megpihentem.

Akkor ott, tudtam, hogy célba érkeztem,
Minden terhet, mi nehéz volt letettem.
Megújult erőt, s új életet nyertem,
Óemberi énemet levetettem.

Új emberként élem már az életem,
Béke honol szívemben és lelkemben.
Feltámadott Urunk nyomában járva,
Most már az Isteni fénysugár vezet.

Schvalm Rózsa

 

HA MEGÉRINTI SZÍVED

Ha megérinti szíved az ég fuvallata,
s benne az Isteni Lélek, otthonra talál,
aki eddig voltál, nem vagy többé ugyanaz,
a Lélek átformál, s kitárul egy új világ.

Nem vonz már e világi csillogás, gazdagság,
lelked szabad, túllátsz a földi lét határán.
Múló földi kincseket, többé nem gyűjtesz már,
új cél vezet, tiéd az igazi gazdagság.

Amit másokkal oly szívesen megosztanál,
hisz oly sok a világban, a boldogtalanság.
Sok- sok ember élete örökös rohanás,
nincs ideje meghallani a lélek hangját.

Pedig fájdalmában néha, mélyről felkiált,
létét jelezve, hogy sorsa üresség, magány.
Ezt az űrt nem töltheti be semmi más,
csak Isten kegyelméből, a szent égi áldás.

Fölöttünk az idő, olyan gyorsan elszáll,
kijelölt utunk rövidül, nap-nap után.
S ha végéhez elérkezik, ott vajon Ki vár?
attól függ, hogy az utad során, Kiben bíztál.

Schvalm Rózsa