RSS

ALKALMI kategória bejegyzései

MÁRCIUSI ÁLOM

Álmodom egy fényes,
nagy magyar királyról.
Jönne, hol a nap kél,
fényes csodatájról.
Jönne hóparipán,
erős mentőkézzel.
Igazság sarjadna,
merre lova lépdel.
És amerre járna:
Segítséget senki
hiába nem várna.
És ahová térne,
égi áldás térne:
Igazi jót senki
hiába nem kérne.
Édes, szép hazánkban
békesség honolna.
Milyen szép is lenne!
Milyen jó is volna!

Nem is lehetetlen.
Nem is olyan álom.
Hiszen él egy Király,
fényes csodatájon.
Fényes égi tájról
hozzánk le is szállott.
Hozott segítséget,
hozott igazságot,
ragyogó örömöt,
boldog békességet!
Csudaorvosságot
annak, kit seb éget.
Hódoló szívünk bár
mind elébe vinnénk,
hatalmában bíznánk,
erejében hinnénk!
Amíg minden magyar
nem hajt neki térdet,
az én édes hazám,
tudom, fel nem ébred.
Erős, mentő kezét
megragadva kérem:
„Édes Uram Jézus!
Mentsd meg az én vérem!”

Túrmezei Erzsébet

 
Hozzászólás

Szerző: be február 10, 2012 hüvelyk ALKALMI, Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , ,

JÓZAFÁT

Most én mesét mondok valakiről,
Aki sohase élt, de mindig él.
Királyfi volt, dús, délceg, daliás.
– Keleti szép legendák hangja kél. –
Sohase élt és mégis mindig él.
Úgy hívták Józafát.
Királypapának egyetlen fia.
Jaj, ha majd kínt, nyomort kell látnia,
rémekkel hadba szállnia:
öregség, szenvedés, halál…
„Nem, rejtsük őt el fényes palotába,
Ahova még az árnyuk sem talál.
A kertjében viruljanak virágok,
de tűnjenek el titkos éjeken,
s reggelre mindig friss virág legyen!
Csak fényt és ifjúságot,
életet, erőt lásson mindenütt,
sohasem tűnő derűt.
Csak édest ízleljen, ne keserűt.
Be se botoljék roskadt, öreg lába
a dalos, boldog csodapalotába.
Lehelje minden tavasz illatát!
És át se lépve a bűvös határt,
örök tavaszban, fényes sugarakban
nőjön fel Józafát.”

S Józafát felnőtt. Cifra palotáját,
csoda-börtönét, ifjúsága táját
untig ismerte, s szövődött az álom:
mi van odatúl a határon?
Elérkezett a bűvös alkalom,
amikor parancs, tilalom
nem bírta többé fogva tartani
örökifjú virágai között.
Elindult a világba Józafát.
S rongyos, öreg koldusba ütközött,
halottat hoztak a ravatalon,
alélt beteg feküdt az útfélen.
„Jaj, mi ez mind!?” – Kín… öregség… halál…
A porból lettek sorsa idelenn.
„Ki vagy, hogy nem tudod, nem ismered?”
„Ne kérdd! Jaj, nem tudom, nem akarom!”
„Honnan ez a különös idegen?”…

Királypapának egyetlen fia,
sohase élt és mégis mindig él.
Nem született, de mindig születik.
Milliom bölcsők ringva rengetik.
Te is. Én is. Megint egy Józafát.

Gyermekszemek csodálják a napot,
csillagot, fénylő harmatot,
virágok kelyhét, madarak dalát…
Gyermekszívek örülnek a tavasznak,
míg nem látnak halált.
Aztán… koporsót hoznak az úton,
és jönnek roskadt öregemberek,
halvány arcok kíntól vonaglanak…
s tágranyílnak fényes gyermekszemek.

A legkeményebb szív is megtörik,
a legerősebb szív is felsajog.
Jaj, mi ez mind?!
Nem tudok róluk és nem is karok!

…Volt nekem fényes tavaszpalotám,
ott még a virág nem hervadt soha.
De oda vissza nincs út, nem vezet.
Meghalt az élet pogány mosolya.
Sóhaj szakad föl
összetört, rémült Józafát-szívekből:
Hol itt a cél? Hol a remény?
Élet? Halál? Minek, miér’?
És itt az utak ezerfelé válnak.
Idáig mindenki elér.

Aztán feledni próbál léha zajban,
vagy a lelkét kemény robotba törve,
vagy vonszolja aléltan, elgyötörve
szétfoszlott álmát át az életen.
Így hordtam én is Józafáti sorsom:
az elveszett csudatavasz képék
és a könyörtelen rideg valót…
De most a fejem bízva fölvetem.
Tudom: öregség és tudom: halál.
Tudom, fájdalmak. Jönnek, rámszakadnak,
és meg nem óv előlük semmi sem.
De hervadásban, dérlepett mezőn
Kézen fogott az élet Fejedelme,
s most őrizem erős élethitem.
Tudom, hogy elhervadnak a virágok,
sápadtan hull a lomb, amerre járok.
Nem tartják távol
a hervadást legendás bűvkörök,
mégis tudom:
az élet győztes és örök.

Túrmezei Erzsébet

 
Hozzászólás

Szerző: be február 10, 2012 hüvelyk ALKALMI, Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , ,

GUSZTÁV ADOLF HAGYATÉKA

Még dúl a harc, de ő, a had vezére,
nem küzdhet már tovább. Kihull a vére.
Szent zászlaja győzelmesen loboghat,
felette feketét a gyász lobogtat:
rajta most a halál ül diadalt.
Belenéz a kialvó fényszemekbe:
„Nem zenged már a győztes éneket te,
Nem zenged már a győzelmi dalt.

Nézd, úr vagyok feletted. Sírba tesznek.
Sötét a sír. És porló tetemednek
sorsára jut a cél, az eszme, minden,
miért meleg véred hullattad itt fenn.
Most vége. Látod ez volt az egész.”
Még dúl a harc, de ím a harc vezére:
halál hajol már hűlő tetemére
és a kialvó lángszemekbe néz.

De azok rajta túl a fénybe látnak.
Dobaján át rohanó paripáknak
zene hallik és léptek közelegnek:
Ő jön! És lázas ajkát a betegnek
boldog igékre nyitja a titok.
Ő, tudja jól: mellette áll az Élet!
A halál zordon árja szerteszéled.
Ujjong a lelke: Krisztus győzni fog!

Kihull a vére, éj borul szemére,
de a halott vezérnek van Vezére,
s az él! A harc folyik tovább az ellen
ármányos, konok, nagy hatalma ellen.
A teste porlad már a föld alatt,
megállt szívének győzelmes verése.
De fenn örök az élet magvetése
és Krisztus mégis győzelmes marad.

Századok tűnnek, hervadó virágok,
sorra lehullnak eszmék és világok.
Jelenek jönnek, múltakon tipornak.
Titkos határán vésszel teli kornak,
Krisztus hada hol vagy? Küzdesz-e még?
Ó, küzdesz, de roskadva, csüggedezve!
Nem érzed-e magadon égni egyre
a svéd király kialvó lángszemét?!

Fogyott erődre, elhaló magodra
gondolsz… Bús, megrepedt templomfalakra,
s kezed a fegyvert már elejteni készül…
Pedig reád szállt drága örökrészül
eleidtől a nagy, szent titok:
Bár minden, minden ellened szavazna,
halál tiporna rád, vagy tél havazna,
emeld a zászlót: Krisztus győzni fog!

Túrmezei Erzsébet

 
2 hozzászólás

Szerző: be február 10, 2012 hüvelyk ALKALMI, Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , , , ,

AZ ÉN NÁRDUS ÉLETEM

Szűkösen éltem és nagyon szegényen.
Féltve őriztem
fehér alabástromedényem.
Töretlen volt,
színültig drága nárdussal tele.
Mekkora kincs!
Sok színes álmot álmodtam vele.
Terveket szőttem.
Világolt egyre előttem,
vígan villanva a fényen
fehér alabástromedényem.

Akkor a hajlékomba egyszer
betért megfáradva a Mester.
Tudta, hogy hová készül.
Tudtam, hogy hová készül.
Jeruzsálem távoli ormán
valami titkos vész ül.
Bűnnel, nyomorral, bajjal
indul a döntő harcra.
…Árnyak lopództak tiszta homlokára.
Fájt a tanítványok közömbös arca.
Nem értik? Nem érzik?
Egyedül
én érzem? Én értem?
Megy megváltani engem…
Talán… meghalni értem.

Ott ült fáradtan a Mester.
Sietve kamrámba osontam
s visszatértem a drága kenettel.
Fehér alabástrom edényem,
melyet őriztem rejtve, szegényen,
összetörtem – s a drága kenet
illatosan ragyogva
szelíd fejére permetezett.
„Te meghalsz értem!” – árasztotta szét
a lágy illatbeszéd.
„Én neked adom az életemet
És a szívem minden szeretetét.”

„Tékozlás! – zúgtak fel a körben.
Megbíztatott
Krisztus szeméből egy meleg sugár.
Tudtam, hogy semmiér’ se kár:
A kenetér’ se kár,
Érte kiontott életér’ se kár…
S áldom a percet, melyben
alabástromedényem összetörtem.

Én abban élek,
abban a boldog csodamozdulatban,
a Golgotára készülő királynak
mellyel a nárdusomat odaadtam.

Túrmezei Erzsébet

 
 

Címkék: , , , ,

KRISZTUS KÖVETÉSE

Városokon át, falvakon által
ott halad Ő és telve csodákkal,
a levegő: mert szökdel a sánta,
vakok ujjongnak a napot látva,
néma ajkon is örömdal zendül.
Halott lép elő hideg verembül.
A csodatevőt kíséri, amerre
megy, lépdel a lába, betegek ezerje.
Tódul a nép, hogy ámuljon, lásson.
Úr a halálon! Úr elmúláson!
Nevét a hír is szárnyra kapja.
Tanítványai kicsiny csapatja
boldog, hogy benne Urára tekinthet.
Úgy szereti mindet és vezeti mindet!
Galilea fénylő ege alatt
Isten fia halad, halad, halad.

…Valakit ott a koponyák hegyére
kísér a nép. Száz sebből csorog a vére.
Ostormegtépte vállán durva fábul
nehéz kereszt. A tömeg zajong, bámul.
Gőgös gúnnyal farizeusok nézik,
vad poroszló hogyan sújt rajta végig.
Körültekint. A lázas két szeme
mintha keresne, mintha kérdene:
hányan vele és hányan ellene?

Hányan vele? Fenne a kereszt alatt
viharvert, könnyes, árva kis csapat:
a tanítvány, akit szeret vala…
néhány asszony még… zeng a kardala
hideg közönynek, hahotázó gúnynak.
Fekete földre véres cseppek hullnak.
Mit vétkezett, hogy így kell halnia?!
Szenved, szenved az Isten Fia!
Szenved, szenved az Isten Fia.

Ő ment az úton. Hátra nem tekintett.
Életet mentett, égi magot hintett,
s bár százak, ezrek léptek nyomára,
tudta, hogy megy: fel a Golgotára.
Tudta, hányan maradnak el mögötte.
Azt kérdezik csak, uralkodni jött-e.
Ha nem, hát vissza, rettenve, ijedve.
Szenvedni vele kinek volna kedve?
Tudta, hogy fenn, fenn a kereszt alatt,
csak egy viharvert, árva kis csapat,
csak annyi lesz az, ami megmarad.

Isten Fia halad, mégis halad
ma is. Napfényen… viharon keresztül…
vad tengeren is hívó szava rezdül.
Elő, tengeren járó Péterek!
Hány riad vissza: Tovább nem merek.
Pedig tovább még, a főpap elébe,
hol rágalom tőrét döfik a szívébe.
Ki vele járt viharzó tengeren,
Hány mondja most gyáván: „Nem ismerem.”
Tovább, tovább! Kereszt gyalázatát
hordva ki éri el a Golgotát?!

A könnyes, árva, viharvert csapatnak
odaát pálmát és koronát adnak
fehér, hótiszta angyalseregek.
Kitárulnak tündöklő egek.
Ujjongva zeng az örök hálaének.
De hányan lesznek, akik odaérnek?

Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , , , , ,

 
%d blogger ezt szereti: