RSS

Gecsemáné címkéhez tartozó bejegyzések

A GECSEMÁNÉBAN

Egy kertre csendben száll az éj,
A tanítványok álma mély.
Jézust magára hagyta mind,
S Ő felvesz, hordoz tenger kínt.

Lehajtja mélyen szent fejét,
A kín átjárja bús lelkét,
És csendben feltör az éjből
Imája, szíve mélyéből.

„A kínpohárt vedd el, Atyám,
Ha lehet, el ne jöjjön rám!
De mint akarod, úgy legyen
Mindenkor földön és mennyben!”

Miértünk szenved gyötrődve,
És véres lesz verejtéke.
A mennyből jő erős vigasz,
És győz az Úr, a Szent, Igaz!

 
Hozzászólás

Szerző: be március 31, 2010 hüvelyk ISMERETLEN SZERZŐ, Nagycsütörtök

 

Címkék: ,

GECSEMÁNÉBAN

Dermedten állnak a ciprusok,
az olajfák görnyedve susognak.
Elszenderültek az apostolok,
míg Jézus arccal a földre roskad.

Testi ereje, nézd, hogy elenyész,
homlokán gyöngyözik a vére.
Sóhaja a sűrű éjbe vész.
Gyógyír nem termett szíve sebére.

Távoli imbolygó fáklyalángok
zsoldos csapat élén közelednek.
Júdás jön velük, a hűtlen, álnok.
Sötét felhők könnyei peregnek.

És szólt az Úr: Ébredjetek már!
Az áruló, ím, elközelgetett.
Az ember Fiára kínkereszt vár.
Úgy lesz, ahogy elrendeltetett.

Bár csattan az áruló csókja,
nem dorgálja őt a Mester.
Csak végigméri szánakozva
és megsiratja igaz szeretettel.

Gerő Sándor

 
Hozzászólás

Szerző: be március 31, 2010 hüvelyk Gerő Sándor, Nagycsütörtök

 

Címkék: ,

A MESTER VIRRASZT

Gecsemáné, olajsajtók kertje.
Csendes az éj, koromsötét az ég,
Jézus virraszt, szomorú a lelke.

Tanítványai mind elszenderültek,
míg felhőkbe rejté arcát a hold.
Magára hagyták hű Mesterüket.

Egyedül vívta meg halálharcát.
sóhajok, félelmek özönében.
Véres verejték borítá arcát.

Hogy az álom varázsa megtörött,
a Mester állt előttük győztesen.
Fény suhant át a Gecsemáné fölött.

Gerő Sándor

 
Hozzászólás

Szerző: be március 31, 2010 hüvelyk Gerő Sándor, Nagycsütörtök

 

Címkék:

ÉJSZAKA A GECSEMÁNÉBAN

Éjszaka van… a Gecsemáné
csupa illat csupa madárdal.
Valaki meghajolva áll
a fák alatt a hold sugárban.

Alatta vígan zsong a fű,
ezer tücsök cirpel a réten,
csak az ő lelke keserű,
kétségek dúlnak belsejében.

Le kell-e tenni életét?
Hullatni a váltság hozó vért
ezért a hitvány emberélt?
Júdásokért, írástudókért?

Istentelen Izráelért,
ki szüntelen vétkezvén lázad?
Ólálkodik, árulkodik,
és – megöli a prófétákat?

Heródesért, Pilátusért,
kik fölötte fognak komázni,
tanítványokért, akik egy
óráig sem tudnak vigyázni?

Le kell-e tenni?… Messze néz,
s elődereng ködből a távol;
Népek, veszendő századok
jönnek elő az éjszakából.

Úgy szenved ember és barom!
S mind-mind a jobb után sóvárog…
Hiába! Tenger lesz a könny,
Üvöltő orkán lesz az átok.

Előtte vérpatak folyik,
és szív formája lesz a rögnek,
mögötte harctér lesz a föld,
s a porban milliók hörögnek.

Közéjük roskad… vége már,
eldőlt a harc a szíve készen.
Ott áll a keserű pohár
ég, föld között, Isten kezében.

„Atyám, legyen, ha akarod!
Tied a terv s szívemnek vére.”
– Júdás most indul el talán.
Jézus megy a kereszt elébe.

Elcsöndesül az éjszaka,
lenn bűnben álmodik a város…
alszik Jakab, Péter és János.

Füle Lajos

 
Hozzászólás

Szerző: be március 31, 2010 hüvelyk Füle Lajos, Nagycsütörtök

 

Címkék:

A KESERŰ POHÁR

Mikor Gecsemáné kertjében Ő,
Krisztus, magát a földre vetette,
– sóhajtását itta a levegő,
és a forrás fájdalmát keseregte…
csillaghímes volt fenn az égi sátor…
S akkor, egy angyal Isten trónusától
sírva hozta éjen, homályon át
a fájdalomnak keserű poharát.

Villám hasított a sötétbe… s fényben
feltűnt a kereszt véres fája messze.
Millió kéz fogódzott a keresztbe.
Kezek, kezecskék, minden földi tájról…
kétségbe esett, utolsó reményben.
S fölötte szikrák ragyogtak: távol,
meg nem született lelkek milliárdja…
S köd gomolygott: az elhunytak imája,
akiknek teste régen porladott

S akkor Isten Fia, a Szeretett
teljességében felemelkedett:
„Legyen, Atyám, amint Te akarod!”
A hold szelíd fénye sugárzott felette.
Harmatos zöldben liliom fehérlett.
Kelyhéből az angyal halkan kilépett…
és megerősítette.

németből ford: Túrmezei Erzsébet

 
 

Címkék:

GECSEMÁNÉ

A Gecsemáné kertjében, ahol
szemét lehunyva borult Krisztus arcra,
– az esti lég csak sóhaját kavarta
s egy csermely, tükrén sápadt kép a hold,
csak panaszt zúgott egyre halk morajjal,
eljött az óra. hogy egy síró angyal
az Isten trónusától földre szállt
és hozta már a keserű pohárt.
S az Úr előtt felrémlett a kereszt.
Megtörve látta függni rajta testét,
s hogy tagjait mint kötelek erezték
a megfeszült inak – mind látta ezt.
A szögeket is látta már meredni
s fején a véres töviskoronát,
míg távolból a sűrű légen át
a haragvó menny kezdett el dörögni.
A fán, amelyre felfeszítették,
a vére cseppje csöndesen aláfolyt.
Felsóhajtott, és minden pórusából
ömlött a verejték.

Sötétedett. Mint szürke tengeren,
a komor égen fénytelen nap úszott
s alig mutatta töviskoszorúzott
fejét haláltusában rángni fenn.
A három embert a kereszt tövében
gomolygó szürke ködbe veszve látta,
de hallotta, hogy mennyire ziláltak
és köntösük hogy csattogott a szélben.
Ó, volt-e még ily forró szeretet?
Mert ismerve és felismerve őket,
az Ember Fia szíve lánggal égett,
s egész testében verítékezett.

Kihunyt a nap, fekete füst maradt
s elnyelt keresztet, sóhajtásokat.
Egy bősz vihar sem fogható irtózat
a csendhez most a csillagvesztett mennyben;
Üres, kiégett kráter lett a föld,
magából minden életet kiölt,
csak fentről szólt a tompa hangú szózat:
„Én Istenem, miért hagytál el engem?!“
Halálhoz ekkor Krisztus ily közel,
elcsüggedt, síró arca mily fehér,
s verítéke vér.
S remegve nyílt a Tűrő ajka szóra:
„Atyám, ha lehet, tőlem ez az óra
hadd múljon el!“

Villám csapott az éjbe: a kereszt
mártírjegyekkel égve fényben úszott,
és millió kéz ráfonódva kúszott
a fán, amelyet többé nem ereszt,
Kezek, kezecskék – ó, ki tudja, honnan? –
s világra sem jött lelkek millióan
szikrázva mind a Krisztusfőre hulltak;
a földből feltört könnyű pára holtak
könyörgő sóhajtásának hatott.
És Krisztus ekkor égi szerelemnek
tüzét érezve szólt: „Atyám, legyen meg
a te akaratod!“

Holdfényes ég; egy liliomra hajnal
Szórt harmatot a Megváltó előtt,
S a kelyhéből kilépett most az angyal
Hogy erősítse őt.

Annette von Droste-Hülshoff
Fükő Dezső

 

Címkék:

A LÁTHATATLAN MUNKA

Azon az éjszakán így szólt Jézus az éjben:
Imádkozzatok vélem…
A lelketek legyen most az enyém egészen.
Hatalmas munka vár, a megváltás munkája,
a Lélek győzelme a nagy Halál felett,
szükségem van reá, kell segítségetek,
imádságtok, a könyörgésetek,
Munkátok, magatok…
… S magára hagyatott …

Meg se érti talán a szív, ez a mai,
hogy’ történhetett így a végtelen éjben,
a Nagy Halál előtt Jézus kérő szavára,
tanítványainak kedves meghitt körében?
Miért nem vigyáztak ők ott, azon az órán?
Imádságuk se szállt, aludtak csendben mélyen,
a súlyos titkokat bontó idő mélyében.
Jézusra, az Egyre hagyták az összes munkát,
s az ima idejét csendesen átaludták.

Mihozzánk is beszél, szól Jézusunk az éjben:
Imádkozzatok vélem.
Ott vagyok az Igében.
Az igeszólóban élek.
A lelketek legyen az Igéé egészen.
Ne legyen köztetek érzéktelen, hideg,
megnehezül szemű, elalvó, vagy halott,
követeim közül imádsággal nem védett,
Gecsemánéban küzdő
s magárahagyatott.

Mihozzánk beszélő Jézusunk, hogyha látnád,
hogy kialudt fénylő, ragyogó mécsesünk.
Hogy hivalkodásból, hogy az emberek lássák,
látható munkákat Érted hűen teszünk,
de hogyha arra kérsz, hogy imádkozzunk Véled,
hogy győzelemre vidd győzedelmes Igédet,
mi kérő hangodat, mint alvó szívvel feledjük.
Gyújtsad fel mécsesünk elaludt, üres lángját,
hogy világítson sok, titkon mondott imádság,
ne hagyjuk lelkedet küzdeni egymagában.

S a láthatatlan Isten láthatatlan munkánkat
láthatóvá teszi
a megtért lelkeknek
boldog csodálatában…

Kárász Izabella

 
Hozzászólás

Szerző: be március 31, 2010 hüvelyk Kárász Izabella, Nagycsütörtök

 

Címkék: , , , ,

 
%d blogger ezt kedveli: