NE SÍRJ!

Ne sírj azért, mert szeretsz engem!
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes szomorú arccal,
folytasd kacagásod,
nevessünk együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék nevem a házunkban,
ahogy mindig is hallható volt.
Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék
a gondolataidon kívül…
csak mert a szemem nem lát…
Nem vagyok messze ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd jól van minden.
Meg is fogod találni lelkemet,
és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet.
Kérlek légy szíves…, ha lehet,
töröld le könnyeidet
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.

Szent Ágoston

 

NÉMELY TAVASZI MADARAKRÓL

Amikor a melegűlt tavasz a kebelét kinyitotta
És a leggyönyörűbb víg nap az égre kerűl,
Minden kis féreg csúsz-mász vagy szökdös alá s fel
S a nap alatt kedvét tölti szokása szerént.
A barom a gyepeken legel és fickándoz; azonban
Menvén a vídám pásztor utána, süvölt.
A madarak csevegési miatt hegyek oldali csengnek
Szép hallgatni miként zeng valamennyi madár.
A verebek csevegik repdesve: csirip! csirip! a gyász
Fecske: firics! fricsér! a cinegécske: vicinc!
A pintyőke: pipinty! a csíznek ez a szava: csíz csíz!
A tenglic: tinglinc! így magyarázza nevét.
Mondja pacsirta: Vidék! ki-ki dícsér, mind kiki dícsír!
Erre rigó görögül mond: flüaréo! ió!
Banka pedig: to to tót! jó tót vót! hup! hup! upup! hup!
Úgy makog; a kakukk is mondani szokta: kukuk!
S nemdenem éneke közt cseng a kis fülemülének:
Gyüjj gyüjj! gyüjj csak gyüjj! füttyre tanítalak itt?
Egyszóval valamennyi madár énekre hevült már
Mindenik a gyönyörű víg kikeletnek örűl.
Hát mikor én látom hogy Apollóm rám mosolyog; már
Nemdenem a citerám végyem örömmel elő?
Jer citerám! zengjünk mi is a természet Urának
Amikor a napfény gyenge mezőre kihív,
Hol valamennyi madár mikor énekel, arra tanítgat
Hogy van azoknak urok! van! ki nekünk is Urunk.
Aki beléjek adott egymást értő különös szép
Hangokat, és azzal tisztelik őtet azok.
Kik ha valósággal tudnák az okok folyamatját
Mint az idő nyíltát érezik, észre veszik;
Tiszteletében a legfőbb Jónak megelőzvén
Áldozatúl vinnék éneki hangjaikat.
Ámde nem értelem az, hanem érzelem és különös hang
Amiket a kikelet bennek örömre fakaszt.
Így ha mit ösmérnünk lehet a természet Uráról
Mindazokat nékünk engedik által ezek.
Úgymint akiknek nem csak csupa nyelvet ajánlott
Sőt tudományhoz okos lelket is önte belénk.
Akiknek nyilván szól mind az okok folyamatja
Mindez az égi sereg mely örömébe cseveg.
Mondjuk azért mikoron az egek seregére tekintünk:
Légy áldott menny s föld atyja! hatalmas Ura!

Édes Gergely

 

UNOKA-VALLATÓ

Értelme sincs talán még, meglehet,
hogy csendben veled beszélgetek.
Pedig, amíg formálnak ős csodák,
őrt áll nekik s neked a nagyapád,
s kérdezgeti a nagy Titoktudót:
milyen leszel, nagyon vár, csöpp utód?
Miből szövi lényednek szövetét
szellem, anyag, test-föld és lélek-ég?
Áldás leszel? Szelíd dal, halk derű?
Katáng szemű vagy gesztenye szemű?
S milyen nemű? Fiú, lány? Mondd, ki hát?
Sudár fa, vagy lehajló kis virág?

Akármilyen s akárki is leszel,
de küldetést hozol… Hiszem… hiszem!

Füle Lajos

 

EGY ÉLETEN ÁT FOLYTON TÁVOLODNAK

Egy életen át folyton távolodnak,
huncut, parányi léptekkel elébb,
sokszor léptük, útjuk, vágyuk egyre hosszabb.

Érzékeikbe gyűjtve messze visznek
sok-sok meleg színt, mint hamubasűlt
emlékpogácsát, hazai derűt…
Más illatokkal, színekkel telik meg

mégis a szívük, és lassanként lekoptat
róluk idő, kor sok-sok otthonit,
szeretetük is részvétté kopik,
s egy életen át folyton távolodnak…

Füle Lajos

 

NE HIDD!

– Lajos fiamnak –

Te már talán idegen bolygón
pihenheted ki évi negyven
munkaheted, elsőosztályú
rakétán szállva, csillagok közt,
álmaiddal azonosulva.
De azt ne hidd, hogy ott leled meg
a boldogság kulcsát, ne gondold,
hogy technika, sebesség-mámor,
űrrandevú, utópiáknak
hétköznapi valóraválta
betöltheti a lelkedet, mely
az űrben is oly nyugtalan lesz,
mint itt, a tér szűkebb honában.

Mindaddig, míg fénnyel, Igéve
eléri a MEGVÁLTÓ ISTEN
s fészket találsz szívén örökre.

Füle Lajos