ISTEN HARSONÁSA

Mint gyermek indult el a kis bányász házból.
Aztán elbúcsúzott jó tanítójától,
majd egy napon feltűnt, mint Ágoston-barát,
kolostori cella képezte otthonát.
Sanyargatta testét, böjtölt és vezekelt,
alig vett magához valami eledelt.
Bűnnel terhelt szívét egy vágy töltötte el:
Üdvösség honába hogyan juthatna fel.
Kolostortársai látták térdepelni,
„Mert az üdvösséget ki kell érdemelni!” –
ezt vallotta akkor minden ő kortársa.
Suhogott is sokszor önsújtó korbácsa
mely ott függött mindig kis cellája falán,
ha testi vágyai rátörtek néha tán.
S egy napon csodásan ragyogott fel benne
Isten Igéjének tiszta, szent értelme:
Isten mindenkinek adott amnesztiát.
Mindenkiért halni engedte szent Fiát!
Kegyelem, hit által, minden elítéltnek! –
Gyógyír volt ez Luther megsebzett szívének.
S e naptól túlnőtte cellája négy falát.
Levetette végleg a szürke szőrcsuhát.
Repesett a szíve és lángolt a lelke.
Börtön volt már neki a kolostor csendje.
Szívére szorítva kapcsos Bibliáját,
vitte azt, mint Isten Igéje fáklyáját.
Szentlélek járta át, hevítette lelkét,
s eloszlatta minden eddigi félelmét.
Bár sokszor szembe szállt vele a fél világ,
ő akkor sem hátrált, nem adta fel tanát.
Írása eljutott országhatáron át,
távoli népek is figyelték már szavát.
Krisztus volt alapja harcának, hitének.
Csatlakoztak hozzá gazdagok, szegények.
Bár ellenségei nem nézték tétlenül,
Luther mégis helytállt mindenütt emberül.
Így lett a szerzetes Isten harsonása.
Beszél ma helyette sok szép tanítása:
Csak hit által lehet igazzá az ember!
Csak Krisztussal nyerhet csatát a bűn ellen!
Bár a fáklya-vivőt már rég kripta zárja,
De mit bátran emelt, ma is ég a Fáklya,
s lobogva hirdeti szerte e tiszta fény:
Hit által van üdvünk, a Krisztus érdemén.

Pecznik Pál

 

JELIGE

Kínálhattak arannyal és ezüsttel,
bíborpalásttal, hiú tömjénfüsttel.
Barát volt, egyszerű, igénytelen.
Megállt és keményen azt felelte: „Nem!”
Mert nem tehetek másképp…”

Ezért lett nagy, ezért lett Isten hőse,
diadalmas, véres tusák erőse.
Emlékéhez, mi nem győzhet a pokol:
új nemzedék ezért zarándokol:
Mert nem tehetett másképp.

Bár így állhatnék kőszikla-keményen!
Gyönyör ne vonna s ne riasztna szégyen!
És lenne úr az életem felett
egy akarat, egyetlen felelet:
– Én nem tehetek másképp.

Akarja Isten? Így akarja? Akkor
nem tudok másról, vágyról, akaratról,
vérezzen bár a lázadó szívem.
Nekem mennem kell. Indulok. Igen.
Én nem tehetek másképp.

Gúny, megnemértés, rágalom ha hull rám,
de akkor is, ha szeretet borul rám,
lepergő könny áztatja lábnyomom,
hadd égjen ott vonagló ajkamon:
– Én nem tehetek másképp.

Lutheri lélek, légy úrrá felettem!
Homályba födve bár és megvetetten –
de bélyeged díszítse homlokom,
s valljam áttörve minden poklokon:
– Én nem tehetek másképp.

Túrmezei Erzsébet

 

LUTHER

A terem tömve, feszült csend van.
A viharvert wormsi falak
lélekdermesztő komolyságban
zord vádaktól visszhangoznak:

„Istenkáromlás! Eretnekség!”
Szörnyű szók csattogva szállnak…
A tömeg izgatott, lázban ég:
ennyi bűn csak halált várhat.

Luther áll és keményen hallgat.
Lélekharcát már megvívta.
Vallani ő csak egyet vallhat,
kár minden szó, minden vita.

Jöjjön börtön, és jöjjön halál,
száz veszély és ezer örvény:
Ott fenn az ormon, ahol ő áll
más a rend és más a törvény!

Nem ember írta, hanem Isten.
Abból elvenni nem lehet,
és nem tehet hozzá senki sem!
Ez az amit ő hirdetett.

S körülte tovább dúl a szóharc,
záporoz a szitkok nyila.
Gyűlölködve nézi száz meg száz arc
s kiáltja, hogy „vonja vissza!”

Tovább hallgatni nem lehetett.
S szólt Luther hős-szerényen:
„Itt állok… másként nem tehetek!
Isten engem úgy segéljen!”

Nemes Erzsébet

 

OKTÓBER 31 UTÁN

Vitára senki sem jelentkezik.
De a tételek világgá röpülnek,
mint fészekhagyó madarak.
Már nyomtatott lapon suhannak,
most még latinul,
holnap németül,
azután mindenféle nyelven.
S a wittembergi szerzetes,
teológia tudós tanára
döbbenve nézi röptüket:

„Istenem, Istenem!
Ha Te játékot akarsz kezdeni
szegény szolgáddal, énvelem,
Temagadért cselekedd egyedül!
S oltalmazz, bele ne keverjem
tulajdon bölcsességemet!”

A tételmadarak suhanó röptét
megállítani többé nem lehet.

Luther lázasan írni kezdi hát
tételeinek magyarázatát:
„Az egyház reformációra szorul.
És az nemcsak a pápák dolga,
hanem az egész nagyvilágé,
de méginkább magáé az Istené.
Mikor jön el, Ő tudja egyedül.”
És mélyet sóhajt: Bár ma kezdené!
Bár ma virradna boldog hajnala!

Nem sejti még, hogy, amit várva vár,
Isten már el is kezdte – általa.

Túrmezei Erzsébet

 

„NEM TEHETETT MÁSKÉPP!”

Kiszögezte, s nem tudta, mit cselekszik.
Tudós vitát és tisztulást akart.
Világoljon az Evangélium!
Aranyért nincsen kegyelem!
Bűnbánat nélkül nincsen bocsánat!

Ha látta volna már,
hogy 95 tétele,
mint vihar süvítő szele,
söpör végig országokon, világon… –
ha látta volna a nyomában támadt
viharos zivatart, –
s mint vérfagyasztó vízió
szemébe lobbant volna máglyák lángja,
gályarabság és inkvizíció:
vajon megtette volna akkor is?!
Nem verte volna vissza látomása?
Nem hullott volna ki csontos kezéből
Tételszögező, súlyos kalapácsa?!

Lehet… Ha nem a Hatalmas keze
vezette volna
tételíró kezét,
Akivel ellenkezni kárhozat,
Aki előtt csak térdre hullni jó…
Lehet… ha nem a Hatalmas szava
mondta volna: Legyen:
Világosság és reformáció!

Kiszögezte, s nem tudta, mit cselekszik.
Nem tudta, hogy a 95 tétel
útnak indul, és századokon átlép.

Megírta, mert meg kellett írnia.
S kiszögezte, mert „nem tehetett másképp”.

Túrmezei Erzsébet