PILÁTUS UDVARÁN

Már fejsze csattog hajnal óta,
tompán zuhog a kalapács.
Ma valakit még megsiratnak,
Krisztus vagy Barabás…

Sorsdöntő óra súlyosul rám.
Zsúfolt Pilátus-udvaron
mind a ketten előttem állnak.
Melyiket akarom?

Barabás… úgy áll, mint az élet.
Daccal hátrafeszül a nyak.
Merészen villanó szemében
tüzek parázslanak.

Mozdul acélos izmú karja.
Feszíti, törne már elő
gátat szakító áradatban
a lázadó erő.

Pogány hatalom… pogány szépség
és pogány élni akarás.
Igen a testnek és a földnek!
Krisztus vagy Barabás?

Farizeusok bujtogatnak:
„Te Barabással vagy rokon.
Tenlázadásod lásd meg ott a
merész vonásokon!

Te megtagadnád ezt a földet?
Te megtagadnád magadat?
Krisztust feszíttesd a keresztre,
Barabást ne tagadd!

Ők nem élhetnek mind a ketten.
S melyik idegenebb neked?
Annak a szemnek tiszta fényét
el se viselheted.

Bélpoklos, rút tisztátalannak
érzed magad, ha rádtekint!
Feszítsd meg őt, feszítsd keresztre,
hogy úr lehess megint!”

A fejsze is utolsót csattant,
nem zuhog már a kalapács.
Kész a kereszt és vár és kérdez:
Krisztus vagy Barabás?

Pogány erő és pogány szépség…
Tagadjak mindent… magamat?
„Barabást feszítsd meg, Pilátus,
Krisztus legyen szabad!”

Azóta is nap mint nap jő a
sorsdöntő súlyos perc felém,
s új választásra hív: Ki éljen?
Ki éljen, Ő vagy én?

Én… földi, poklos és fekélyes…
Ő olyan égi, tiszta, más.
És mégis Ő, a Krisztus éljen,
sohase Barabás.

Elébe hullok s tisztasága
ítél, megfeszít, eltemet.
Aztán keze – újjáteremtőn
érinti lelkemet.

Túrmezei Erzsébet

 

AZ Ő ÚTJA

Az emberek most is csak arra mennek,
amerre a fény vakít, arany csörög.
És napról napra vígan sorra telnek
a bárok, színházak és börtönök.
Valami kell, hogy a szívük megsejtse.
Cím… rang… Név is elég, ha hangzatos.
Tarka nimbusz… egy kis újsági lárma…
s pénz… pénz! Nagy úr az. Ezreken tapos.
Vagy koronák. Igaz, olyan virágok:
most itt az őszük s ősszel hullanak.
De mindegy. Van hervadva is varázsuk:
koronák! – Máskor kongó jelszavak.
Ópiumos, elkábító mesék…
De szép a gyárak szürke emberének
egy félórára, egy órára csak
élni csillogó hősök életét…
beszívni pompa millió csodáját.
Minden valóság csalfa ködbe vész.
Valóság? Kinek kell ma a valóság?
Tömeget megnyerni nem nehéz.

De voltak, akik más utat kerestek.
Ott volt Jézus. Más utat keresett.
Jézus! Neki csak megvolt mindene,
rabul ejteni földi lelkeket!
Övé volt minden! Fényes égi trón,
végtelenbe fehérlő angyalseregek…
S lejött közénk: jászolban született,
maga mellé vett néhány halászembert,
s tűrt, nyomorgott. Hagyta, hogy meggyalázzák,
hogy porba sújtsák, földig megalázzák,
ráfeszítsék a kegyetlen keresztre,
s latornak bélyegezve vérezzék el.
Mert Ő önmagát megüresítette.

S az emberek most is csak ara mennek,
amerre fény vakít, arany csörög.
S Krisztus után úgy, mint Krisztus előtt,
megtelnek napról napra mind
a bárok, színházak és börtönök.
Mit ért a nagy helyettes gyötrelem,
gyalázat, kín? Nem ez kell a világnak!
Fölötte régen napirendre tért
és megy, amerre kincset, kéjt kínálnak.

Mért volt a názáreti Jézus útja más?
Koronásan királyi hatalommal,
erővel, fénnyel kellett volna hozzánk
leszállnia és hódolt volna minden.
Így nem lehet a földet megigézni.
Kik azok, akik így eléborulnak?
A fáradt, roskadt, a békétlen, bágyadt
emberek, kiket kifosztott az élet.
Az elesettje ennek a világnak.

Igaz, hogy fáradt-gyengék nem maradnak…
fegyvernek éle… világ kincse, kéje…
pokol hatalma – nem győzi le őket,
ha így borulnak hittel Őeléje!
Valami titkos gazdagság csodáját
hordozza lelkük a világon által.
És nincs erő, mely elrabolja tőlük.
És együtt nőnek a nyomorúsággal.
Bűn és gyalázat piszkos habja – hordja
életüket miként a bárkát.
Mindent lebíró diadalként járnak,
mert a keresztet a szívükbe zárták!

Felül, felül a zajgó tömeg árján
legyőzhetetlen birodalom épül.
Megváltott lelkek boldog birodalma
Gazdagszik, nő Krisztus szegénységébül.
És nincs a bűnnek és nincs a világnak,
s nincs a pokolnak ereje felette!
Mert Ő önmagát megüresítette.

Túrmezei Erzsébet

 

JÉZUS A FENYVESEKBEN

Hallgat a fenyves hóbelepetten.
Madarak szárnya néha ha lebben.
Este lehullnak kéken az árnyak.
Ádventi csendben hallgatva várnak
ádventi fenyők.

Jön a favágó. Fejszéje csattan.
Villan a fénylő napsugarakban.
Várakozásra keserű válasz!
Döngve ledöntik, ott viszik már az
ádventi fenyőt.

Meghal a múltnak, havas erdőnek,
régi örömnek, régi erőnek.
Végigtekint még társai szálán
s valaki viszi, viszi a vállán
új élet felé.

Micsoda gazdag, boldog új élet!
Csupa sötét volt! Csupa fénnyé lett.
Hogyan is vágyna múltjába vissza,
felöltöztetve karácsony tiszta
szent örömébe!…

Álltam az erdőn. Zengjen az ének:
álltam az erdőn, tűntek az éjek,
nappalok, percek, üresen, holtan.
Vágyódva, várva voltam én, voltam
ádventi fenyő.

Jézus, a Krisztus: fejsze kezében,
ott járt az erdők rengetegében.
Szemében szánó szeretet égett:
„Szomorú fenyő, elviszlek téged
öröm fájának.”

Csillan a fejsze, zuhan is, vág is,
vesszen az egész régi világ is!
Vesszen a vágy, mely eddig emésztett.
Te régi fenyves, te régi élet,
meghalok néked.

Ő elvisz engem! Vállára vesz fel…
Megajándékoz új öltözettel:
Karácsonyeste szent örömének
öltözetével. Zengjen az ének!
Hála daloljon!

Ágaimon most égnek a lángok
elűzve gondot, szomorúságot.
Hirdetem, áldom fénybe’, ragyogva:
Őneki élek, én, karácsonyfa,
Boldogság fája.

Fenyők az erdőn, fenyők az ormon,
Ő ruhát rátok napsugárból von.
Közöttetek jár, fejsze kezében…
Vinni szeretne titeket éppen
karácsonyfának.

Miért élnétek szomorúságban?
Nála új élet, új ifjúság van,
örömlángot gyújt mindenik ágon!
Fenyők, fenyők az egész világon,
ádventi fenyők, jön a karácsony:
jertek, ragyogjunk!

Túrmezei Erzsébet

 

ÍGY SZÉP ÉS ÍGY JÓ

Én magam mással sokszor összemértem:
élettel életet,
erővel, erőt.
S annyiszor láttam törpének és torznak
magamat a másik előtt.

Láttam a másik gazdag élte fáján
kivirágozni, gyümölcsöt is hozni
végig se vágyott vágyamat.
Végig se akart akarat,
láttam, hogyan tör a másik előtt
cél felé utakat.
Hagytam a vágyat: eltűnt, oda már.
Az akarást is: rég volt… tova már.
De a szívemben sajgott valami
és egy-két sóhaj mindig fölszakadt.

Megint találkoztam valakivel.
Az élete s az életem
közt titkos, észrevétlen szál húzódik.
Most egyszer újra összemérhetem.
Milyen hasonló és mennyire más.
Hogy tör a célja felé
végig se akart akarás.
Erős, fiatalosan
vágyja, megéli,
mindet eléri,
végig se vágyott minden vágyamat.
Az út szabad.
A vágy szabad.
A szárny szabad.

Igen, most összemértem magamat,
a voltom vádolója mégse lettem.
A száz lehetőségű út,
mely elmaradt megettem,
virágosan, világosan
elibém szökkent úgy, ahogy megtettem.
Tövise újra szúrt.
Mélysége újra megborzongatott.
Újra rámfeketült az éjjele.
Fényszomjasan kerestem a napot.
Újra a kereszthez ért
és újra kétfele nyílt,
s én újra választottam.
Aztán a másik útra áttekintve
szóltam békésen és szóltam nyugodtan:
Így szép és így jó.
Ez így az én utam, ki nem cserélném mással,
a könnyét kacagással és hejehujázással,
a tövisét virággal,
a szegénységét Pazar gazdagsággal,
akármi kinccsel…
Krisztus rabságát, édes szabadságát,
földi bilinccsel.
Így szép és így jó!

Életfám tövén
csalódva szisszent s elsurrant a kígyó.

Túrmezei Erzsébet

 

IGEN, ATYÁM

Igen, Atyám. Most már csak arra vágyom,
hogy amíg fekszem itt a betegágyon,
Te nagyon meg tudj növekedni bennem,
s taníts meg újra kisgyermekké lennem.
Könnyű keresztem hogyne hordanám,
Örömmel, békén. Igen, Atyám.

Igen, Atyám. Most már csak arra kérlek,
ne haragudj, hogy amiért fel nem érlek,
hogy amiért utaid homály borítja
és nem találom, hol a próbák nyitja,
nem tudja rögtön mondani a szám
örömmel, békén: Igen, Atyám.

Keresztülhúztad, amit én akartam.
Felfedted benne, amit eltakartam.
Minden erőmet szélbe szórtad széjjel.
Kerestem, – nincs már… betakart az éjjel.
Csak a hit égett fényt ragyogva rám:
Köszönöm néked… igen, Atyám.

Olyan jó gyenge, erőtlennek lenni.
Olyan jó magam egészen letenni.
Olyan jó tudni, hogy semmit se érek,
Semmit se bírok, gyarló földi féreg,
– kegyelem minden! Hogyne mondanám
hittel az áment: Igen, Atyám.

Igen, Atyám. Gyönge, erőtlen bárány,
pihenek most már jó pásztorom vállán,
s Ő szelíden visz az úton előre,
híves forrásra, kies legelőre.
S hála dalával telik meg a szám.
Köszönöm néked. Igen, Atyám.

Túrmezei Erzsébet