– Van itt egy gyermek és öt kenyér,
Ám ötezernek ugyan mit ér?
Oly fáradtak és oly éhesek!
– Csak bízzatok, ne féljetek!
– Hozzátok nékem azt mind ide,
Éhen ne menjen el senki se’!
Isten hatalma csodát tehet,
Csak bízzatok, ne féljetek!
Így lett kevésből éppen elég.
Ötezren áldják Isten nevét.
Ő egyedül, ki csodát tehet.
Csak bízzatok, ne féljetek!
Megvan, íme a tizenkét kosár,
csak hát üres, morzsányi sem maradt
egyikbe’ sem, a tegnapi csodák
ötezre is eltűnt az ég alatt.
ÚJ CSODA KELL, ÚJ ÉHSÉG, ÚJ IGE!
Más ötezrek csodát váró szíve.
Füle Lajos
Mi ajándékba kaptuk az időt
mint az ötezrek azt az öt kenyeret,
amiből maradt még tizenkét kosár,
miután ők már ettek eleget.
Nos úgy-ahogy leéltük életünket
egészen eddig a mai napig,
örömünkből furcsa döbbenet lesz,
mint mikor látni kezdünk valamit,
ami eddig is szemünk előtt volt,
csak nem akartunk törődni vele,
mert az élet végtelennek tűnik,
ameddig csupa szín az eleje.
…lábunkban nagy futások remegése
orrunkban szúr egy régi halk sírás,
sok örömünknek volt bűn-gyökere
túltengő önérzet, hangoskodás…
– Alkalmankénti felbuzdulásból
lett-e valóság valami kevés?
Csalhatatlan érveléseinknek
mekkora része volt kár és szemét?
Mi ajándékba kaptuk az Időt,
és mohón faltuk, mint a kenyeret,
ami még maradt, csak az a miénk,
mert hozzátennünk semmit sem lehet!
De azt igen, hogy átadjuk Annak,
Akitől kaptuk.
Ha lehet ma még!
Ha úgy-ahogy leéltük életünket,
hadd legyen most már szent a maradék!
Lukátsi Vilma
Egy gyermeknek volt – az Írás szerint –
öt árpakenyere és két hala,
amennyiből ötezren ehettek
még mielőtt leszállt az éjszaka.
A tanítást hallgathatta ő is
a többiekkel a tenger mellett.
Ráfüggesztette csillogó szemét
a Mesterre, és – adnia kellett.
Hogy aztán ámuló lélekkel
számolni se tudja: mennyivé lett
az a két hal, s az öt kenyér.
De a csodát nem Ő vitte véghez.
– Űrhódító távlatunkból nézve
se múlt még el a csodák világa,
ma sem, bárha minden utcasarkon
ott a világ automatája,
és kínálja tetszetős csomagban
éhség ellen a sok édességet;
S amíg egyre csak fizetünk érte,
mindenünk elfogy. Elfogy az élet.
Pedig tudjuk a lelkünk mélye-mélyén:
Senki sem jött üres tarisznyával,
Öt kenyerünket és két halunkat
Mindegyikünk elhozta magával.
Igaz, ez önmagunknak csak annyi,
hogy szűkösen is alighogy elég.
Ám egyszerre elkezd szaporodni
ha megtanul adni is a kéz…
De az út az „enyém“ tudatából
éppen ez a bizonyos keskeny út,
melyre oly fenntartással lépünk,
s a lábunk alól oly sokszor kifut…
Mégis, ahol ilyesmi történik,
oda gyűlnek az éhes emberek.
– Áldott legyen, aki odaadja
a két halat és öt kenyeret.
Lukátsi Vilma
Napsugaras vasárnap reggelen
a villamos sárgán megáll velem.
A kis téren keresztülsietek.
Iskola vár. Iskolásgyerekek.
Elhagyom az arany-sugárözönt,
és csendülő „Erős várunk!“ köszönt.
Állok az ünneplőbe öltözött
pöttöm fiúk, pici lányok között.
Szívünkből ének, imádság fakad
és elhagyja a komor falakat.
Száll, száll a kéklő magasságon át.
Keresi Istennél az otthonát.
Iskola ez. Tanulunk valamit.
Nyitva a Bibliánk. Hinni tanít.
Elolvassuk a szent történetet,
ahogy a nép ezrével sietett
hallani a Mester szelíd szavát…
s a pusztaságban, ahol rátalált,
nem volt kenyér. Csak egy fiúgyerek
vitt két halat s öt árpakenyeret.
S ötezrek mind jóllaktak vele!
Hogyan lettek még kosarak tele
az eledellel, ami megmaradt
a kék galileai ég alatt!
Évi kételkedik. Az nem lehet!
Hogy ennék öt kenyérből eleget
ötezer ember. Nem sok egy falat,
annyi sem jut egynek, s dehogy marad!
Fürtös fejébe ez sehogy se fér.
Jól tudja ő, hogy mennyi egy kenyér,
és megtanulta, mi az egyszeregy.
Akárhogy számolgat, most mégse megy.
Nem látja Jézust. Hiába az egész.
De máris ugrik, bátor harcra kész
a másodikos, szőke kis Dezső.
Jézus tette! Mindenre képes Ő!
Ha egy darab kenyér lett volna csak,
akkor is elég, akkor is marad,
akkor is megcselekszi a csodát,
és ezereknek táplálékot ád!
Eddike is nagyon jelentkezik.
Felém mutatja csöpp, rózsás kezit
– Csak egy falat sima gyerektenyér – :
„Ha ekkora lett volna a kenyér!“
(kisujjából mutat egy darabot):
„Ha ennyi kenyér lett volna csak ott:
az ÚR Jézusnak nem nagy valami
ötezret ennyiből jóltartani!“
Boldogan, mosolyogva hallgatom.
Napsugár csillan be az ablakon.
Ó, most kilesett bennünket a nap!
Látta, hogy Eddiék tanítanak.
Hisz bárha mind idesereglenék
ez a hitetlen, koldus nemzedék
és megtanulná, mért olyan szegény,
elsős kis Eddi gömbölyű kezén!
Én, a tanítvány boldogan lesem.
Csak egy áment mondok még csendesen.
– Napfény nevet be a nagy ablakon. –
Hazafelé is elmondogatom
az új leckét… A Mester adta fel:
„Ha mint a gyermek, olyan nem leszel…“
Túrmezei Erzsébet
KERESZTYÉN VERSEK 