Még dúl a harc, de ő, a had vezére,
nem küzdhet már tovább. Kihull a vére.
Szent zászlaja győzelmesen loboghat,
felette feketét a gyász lobogtat:
rajta most a halál ül diadalt.
Belenéz a kialvó fényszemekbe:
„Nem zenged már a győztes éneket te,
Nem zenged már a győzelmi dalt.
Nézd, úr vagyok feletted. Sírba tesznek.
Sötét a sír. És porló tetemednek
sorsára jut a cél, az eszme, minden,
miért meleg véred hullattad itt fenn.
Most vége. Látod ez volt az egész.”
Még dúl a harc, de ím a harc vezére:
halál hajol már hűlő tetemére
és a kialvó lángszemekbe néz.
De azok rajta túl a fénybe látnak.
Dobaján át rohanó paripáknak
zene hallik és léptek közelegnek:
Ő jön! És lázas ajkát a betegnek
boldog igékre nyitja a titok.
Ő, tudja jól: mellette áll az Élet!
A halál zordon árja szerteszéled.
Ujjong a lelke: Krisztus győzni fog!
Kihull a vére, éj borul szemére,
de a halott vezérnek van Vezére,
s az él! A harc folyik tovább az ellen
ármányos, konok, nagy hatalma ellen.
A teste porlad már a föld alatt,
megállt szívének győzelmes verése.
De fenn örök az élet magvetése
és Krisztus mégis győzelmes marad.
Századok tűnnek, hervadó virágok,
sorra lehullnak eszmék és világok.
Jelenek jönnek, múltakon tipornak.
Titkos határán vésszel teli kornak,
Krisztus hada hol vagy? Küzdesz-e még?
Ó, küzdesz, de roskadva, csüggedezve!
Nem érzed-e magadon égni egyre
a svéd király kialvó lángszemét?!
Fogyott erődre, elhaló magodra
gondolsz… Bús, megrepedt templomfalakra,
s kezed a fegyvert már elejteni készül…
Pedig reád szállt drága örökrészül
eleidtől a nagy, szent titok:
Bár minden, minden ellened szavazna,
halál tiporna rád, vagy tél havazna,
emeld a zászlót: Krisztus győzni fog!
Túrmezei Erzsébet
KERESZTYÉN VERSEK 