HANGSZEREK

Hangszerkereskedés.
A kirakat még villanyfényben ég.
Ajtaja zárva rég.
Egy pillanat.
A lábam sürgősen továbbhalad.
De még sokáig utánam rémlenek
a néma hangszerek.
Hiszen a lelkük lelkemmel rokon.
Mennyi zsongó muzsika szunnyad
a hallgató, a titkos húrokon.
Vajon ki kelti fel?
Művész, akire tenger szív figyel…
dobban, érez…
kinek mosolya, könnye ezreké lesz.
Indulójára léleksereg indul,
s a föld poros határain túl
mind magasabbra, magasabbra ér…
éled az elhaló remény?!…
Vagy kopott kontár, akinek kezén
a szent titok, a zengő költemény
alszik – hiába szánod –
véget nem érő csipkerózsa-álmot?

Nagy a hangszerkereskedés.
Sok a hangszer, de a művész kevés.
Mind, tudom, mind művészre várnak,
s odajutnak pénzes kontárnak.
A cremonai hegedű sem tudja,
ha megveszik hová visz az útja.
Csoda vagy játék, fület sértő,
minden lehet: angyal, kísértő…
Szférák zenéje tudna lenni…
hiába: nem függ tőle semmi.
Száz lehetőség, s tehetetlen
pihen rideg kalmárkezekben.
Még most is látom: fényes kirakatból
sóvárgó húrjuk a szemembe néz.

Ó, milyen megbecsülhetetlen,
hogy bár a lelkük lelkemmel rokon,
a sorsuk idegen,
s nincs hideg, számító kalmárkezekben
a hangszerem.
Enyém és engem illet számadás.
Tőlem függ, hogy mivé lesz,
hogy kontárkézre jut, – vagy célhoz ér
az Alkotó örök művészkezéhez.

Sokáig rossz sáfára voltam.
Játszhatott rajta kontárhangulat
és kontárfájdalom.
De jött a művész, jött és egyre kérte:
„Hadd játsszam rajta már az én dalom!
Én alkottam, én formáltam szeretve,
a húrjai titkát én ismerem.
Azóta nem is játszik rajta senki más,
feledtem régi dalt és régi lázat.
S ha kezébe’ zenél,
a muzsikája ha lelket elér,
könny ha kicsordul, szem ha felragyog,
hullám csap át felettem: halk alázat.

A kirakatból
hallgatag húrok ragyognak felém.
Lesz-e, aki felébreszt,
alvó muzsika, zengő költemény?
Lesztek-e győztes, szép csodává,
amivé alkotótok tervezett?…
Én embersorsomat dicsérem
és áldva áldom a művészkezet.

Túrmezei Erzsébet

 

OTTHON

Őszi erdőkön hervad az élet,
őszi erdőkön bolyong a szél,
s amit a büszke fáról letépett,
fejemre hull egy sárga levél.
Őszi erdőkön hervad az élet…
Őszi erdőkön bolyong a szél.

„Ott lenn a völgyben magas falakról
feléd kiált a „Másé!” pecsét.
Ott lenn a völgyben ezer ajakról
idegenséged kiállt feléd.
Ott lenn a völgyben ezer ajakról
feléd kiált a „Másé!” pecsét.

– zúgnak a fák is. Ki vagyok én ott?
Szürke ruhában ki vagyok én?
Idegen-árván úgy mennék én ott
a rabok útján, a rabokén.
Furcsa és félszeg rab vagyok én ott.
Alant a völgyben az vagyok én.

Itt fenn az erdőn? Lélekruhában
járok a fák közt otthonosan.
Sárga szőnyegen megy, megy a lábam.
Nem szürkén, árván, nem porosan,
nem, ragyogó, szent királyruhában
járok a fák közt otthonosan.

Otthon vagyok itt. A hervadásban,
a színes őszben. Itt a hazám.
De sehol másutt, de sehol másban
nem lehetek én honn igazán.
Itt vagyok otthon. A hervadásban,
a színes őszben. Itt a hazám.

Őszi erdőkön hervad az élet.
Őszi erdőkön bolyong a szél.
Sápadt fejemet megkoronázza
fáról lehulló sárga levél.
Volt-e királynak szebb koronája?…
Őszi erdőkön bolyong a szél.

Túrmezei Erzsébet

 

MÁS VAGYOK

Tavasszal fáj nekem, hogy más vagyok,
hogy komolyabb, búsabb, nagyobb,
szomorúbb gyermek vagyok annyi másnál.
Szánna a szíved, ha tavasszal látnál.

Pedig kívánom, akarom:
de mint megannyi furcsa rom,
csak összeomlik minden akarásom.
Nem vagyok senki mása s nincsen másom.

Ha másom volna, nem lennék én árva,
mert mindig arra jönne, járna,
amerre lábam lép és lelkem vágyik.
De nincs, ki arra vágynék, nincsen másik.

Ha mása tudnék lenni másnak én,
nem volnék bús, nagy és szegény.
Nem lennék akkor furcsa, árva bolygó.
Napsugár lennék, szüntelen mosolygó,

amilyen annyi van… egyforma mind…
de mind örömre, dalra int
s tavaszra gyújtja a vén törzsű fákat,
színesre csókolja a bús orcákat.

Napsugár lennék, mosolygó, meleg.
És ha találkoznék veled,
Úgy megörülnél a friss ragyogásnak.
De akkor én már mása lennék másnak.

Túrmezei Erzsébet

 

VÁLTÓ

Letettem, Uram, nevet, címet, rangot
Mert szívemben meghallottam a hangod.

Megutáltam a fellegjáró utat,
Hogy lábadnál alázatot tanuljak.

Körülvettek az irigyek, kajánok…
Igaz barátra most alig találok.

De nincs is már szükség ily irgalomra;
Elég, ha hullok megtartó karodba.

Igéd parancsa visszhangzik szívemben,
Hogy csüggedt karom újra fölemeljem,

S megfáradt lábam egyenesen járjon…
Elindulok. Szent parancsszavad várom.

Gerzsenyi Sándor

 

KÜLDETÉS

Aki a sötétben indul,
Lámpást vigyen magával.
Erős legyen annak szíve
Ki küldetést ma vállal.

Kevés a szó. A tett se sok.
Kell hát a teljes élet.
Mit ér a sok haszontalan,
Elillanó ígéret!

Ki másnak is adni akar,
Legyen gazdag szívében.
Fusson, aki látja a célt,
Hátra soha ne nézzen.

A láng ellobban hirtelen,
De a parázs felizzik,
Ha fúj a szél… Az életed
Legyen tűz mindhalálig!

Ha a tömeg közé indulsz,
Békét vigyél magaddal,
és tiszta, mély szeretetet.
Szívvel szeress, ne szájjal.

Légy ízes mindig, mint a só.
Világíts, mint a mécses.
Igazodj formáló Urad
Baráti, jó kezéhez.

Gerzsenyi Sándor