KÉT HAZÁM VAN

Két hazám van,
első és második hazám.
Mindkettőt szeretem.
A másodikat akkor igazán,
ha az elsőből él az életem.
A második a föld
és az első az ég.
A második a közel,
az első: nem tudom,
közel vagy messze még.

A második hazám
virágot ad nekem,
kenyeret ad nekem,
kaszanyéllel s építőkövekkel
miatta kérgezem a tenyerem.
Belémélyesztem az ekém vasát,
s terem.
De ha az első nem ragyogna rám,
nem volna más a második hazám,
csak sírverem.
Mert azt mondanám, hogy nem érdemes.
Rigó fütyülne, a pacsirta szárnya
dalterhesen nagyon magasan szállna,
a szép tavasz-világ
zengne, fakadna, bomlana.
Lüktetne fában, kőben és szívekben
az élet dallama,
mégis azt mondanám: nem érdemes.
Ugyan miér’,
Ha minden véget ér?

A lomb lehull, tavaszra jő a tél,
még a bimbóból is halál beszél.
De én nem mondom, hogy nem érdemes,
és töröm az ugart,
és mindegy nekem, akármeddig tart.
A téli fák csontujjaira is
békésen rámosolygok: majd kihajt.
A sír az egyik part,
és túl a másik part.
Itt véget ér,
itt akármeddig tart,
ott végtelen.

Ez a hit jár velem.
Az Isten jár velem.
Húsvéti Isten és húsvéti hit.
Ugart török, vetek és aratok,
s fejem télben, tavaszban csüggedetlen
felemelem.

Túrmezei Erzsébet

 

AZ ŐSZI KÉK ÉG

Az őszi kék ég mint selyemfátyol,
húzódik egyre fáig a fától
s én nem látom elejét, végét.
Végtelenül kék az őszi kék ég…
az őszi kék ég.

Harcos, vad szelek tépő csapatja
a leveleket szárnyra kapja.
Táncolva viszi az úton végig,
táncolva csapja egész az égig,
a kéklő égig.

Szárnyára kapott az élet engem.
Amerre sodor, arra kell mennem.
Nagy, poros úton hánytorgat egyre.
Oly ritkán kap fel kéklő egekbe…
kéklő egekbe.

Pedig én oda, fel, oda vágyom!
Oda a szívem, oda az álmom.
Unom, utálom a poros földet.
Kereső szemem az égen zörget,
Az égen zörget.

Oda vágyom. A porfátyolon által
oda, fel repül a lelkem vággyal.
Szívja az égnek végtelenségét
és átöleli az őszi kék ég…
az őszi kék ég.

Túrmezei Erzsébet

 

TAVASZ

Egyszer lesz egy örök tavasz,
Mikor, mint vándormadarak,
Hazatérünk…

Akkor, minden mi múló, szertefoszlik,
Minden felhő, köd, homály eloszlik,
Országok, hatalmak összeomlanak;
Királyok, vitézek porba hullanak.
A világ recsegve ropogva összetör
És hatalmasak menekülnek a bíró elől.

Akkor, mikor mindenki reszketni fog,
Te, Isten kegyelméért ezt mondhatod:
„Nem rám, Uram, hanem, Fiadra tekints,
Nekem semmi jogom, érdemem nincs.”
Akkor, mikor mindenki félni fog,
Te örülsz, mert Krisztus kezében van a jog.

Ha ma, még hullámok, viharok fenyegetnek
És gondok, próbák bánatok majd elnyelnek:
Tavasz jön, ne csüggedj, aztán aratás,
Már közeledik a számadás.

Tekints fel az égre, és ne feledd
Hogy egyszer lesz egy örök tavasz,
Mikor, mint vándormadarak
Hazatérünk.

 

TAVASZI ZSOLTÁR

A napsugár
tavasztüzétől
ha a parancs
megjött az égből,
s gyökérből gallyig
fut a nedv,

a tölgyrügy is
ledobja régi
zörgő, rezgő
megszáradt téli
lombját s tavaszi
lesz a kedv.

A Szentlélek
áldott tüzétől,
Úr irgalma
és kegyelméből
tisztulásig ha
jut a hit;

ó-emberünk
leomlik rólunk,
újjá leszünk,
és jó kovászként
keleszti az Úr
fiait.

Fű, fa, virág,
újjászült lélek
kivirul és
él Istenének,
ha új tavaszt ért
életed;

Virágozz, nőjj
és gyümölcsözzél,
megigazulj
ott a keresztnél
és nyerjél
örök életet

Dr. Kubacskai Béla

 

MENEDÉKEM!

Múló időm, Uram Teremtőm,
csak forgács az időtelenből,
a véges út, a földi pálya
a teremtés hasadt szilánkja.

Hogy is lehet, hogy e szilánkot
jelenléteddel így megáldod?
S a halandó emberi lelket
hatalmaddal újjáteremted?

Köszönöm, hogy hinni, remélni
én is ide jöhettem: é l n i !
S földi időm, ha itt letelne,
kaput nyitsz az időtelenbe,

mert a múlás csalóka látszat,
mert hatalma nincs a halálnak
azon, akit Krisztusa éltet!
Menedékem: az örök élet!

Füle Lajos