RSS

szolgálat címkéhez tartozó bejegyzések

JÓZAFÁT

Most én mesét mondok valakiről,
Aki sohase élt, de mindig él.
Királyfi volt, dús, délceg, daliás.
– Keleti szép legendák hangja kél. –
Sohase élt és mégis mindig él.
Úgy hívták Józafát.
Királypapának egyetlen fia.
Jaj, ha majd kínt, nyomort kell látnia,
rémekkel hadba szállnia:
öregség, szenvedés, halál…
„Nem, rejtsük őt el fényes palotába,
Ahova még az árnyuk sem talál.
A kertjében viruljanak virágok,
de tűnjenek el titkos éjeken,
s reggelre mindig friss virág legyen!
Csak fényt és ifjúságot,
életet, erőt lásson mindenütt,
sohasem tűnő derűt.
Csak édest ízleljen, ne keserűt.
Be se botoljék roskadt, öreg lába
a dalos, boldog csodapalotába.
Lehelje minden tavasz illatát!
És át se lépve a bűvös határt,
örök tavaszban, fényes sugarakban
nőjön fel Józafát.”

S Józafát felnőtt. Cifra palotáját,
csoda-börtönét, ifjúsága táját
untig ismerte, s szövődött az álom:
mi van odatúl a határon?
Elérkezett a bűvös alkalom,
amikor parancs, tilalom
nem bírta többé fogva tartani
örökifjú virágai között.
Elindult a világba Józafát.
S rongyos, öreg koldusba ütközött,
halottat hoztak a ravatalon,
alélt beteg feküdt az útfélen.
„Jaj, mi ez mind!?” – Kín… öregség… halál…
A porból lettek sorsa idelenn.
„Ki vagy, hogy nem tudod, nem ismered?”
„Ne kérdd! Jaj, nem tudom, nem akarom!”
„Honnan ez a különös idegen?”…

Királypapának egyetlen fia,
sohase élt és mégis mindig él.
Nem született, de mindig születik.
Milliom bölcsők ringva rengetik.
Te is. Én is. Megint egy Józafát.

Gyermekszemek csodálják a napot,
csillagot, fénylő harmatot,
virágok kelyhét, madarak dalát…
Gyermekszívek örülnek a tavasznak,
míg nem látnak halált.
Aztán… koporsót hoznak az úton,
és jönnek roskadt öregemberek,
halvány arcok kíntól vonaglanak…
s tágranyílnak fényes gyermekszemek.

A legkeményebb szív is megtörik,
a legerősebb szív is felsajog.
Jaj, mi ez mind?!
Nem tudok róluk és nem is karok!

…Volt nekem fényes tavaszpalotám,
ott még a virág nem hervadt soha.
De oda vissza nincs út, nem vezet.
Meghalt az élet pogány mosolya.
Sóhaj szakad föl
összetört, rémült Józafát-szívekből:
Hol itt a cél? Hol a remény?
Élet? Halál? Minek, miér’?
És itt az utak ezerfelé válnak.
Idáig mindenki elér.

Aztán feledni próbál léha zajban,
vagy a lelkét kemény robotba törve,
vagy vonszolja aléltan, elgyötörve
szétfoszlott álmát át az életen.
Így hordtam én is Józafáti sorsom:
az elveszett csudatavasz képék
és a könyörtelen rideg valót…
De most a fejem bízva fölvetem.
Tudom: öregség és tudom: halál.
Tudom, fájdalmak. Jönnek, rámszakadnak,
és meg nem óv előlük semmi sem.
De hervadásban, dérlepett mezőn
Kézen fogott az élet Fejedelme,
s most őrizem erős élethitem.
Tudom, hogy elhervadnak a virágok,
sápadtan hull a lomb, amerre járok.
Nem tartják távol
a hervadást legendás bűvkörök,
mégis tudom:
az élet győztes és örök.

Túrmezei Erzsébet

 
Hozzászólás

Szerző: be február 10, 2012 hüvelyk ALKALMI, Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , ,

MAGAMNAK, MÁSNAK

Mikor Atyám házába vett:
tépett, tékozló gyermeket,
s kegyelme fénnyel rámborult,
feledve lett a régi múlt.
Béke, öröm, hit és remény:
Őbenne gazdag lettem én.
Már tudtam adni másnak is
és nőtt a kincs és nem fogyott…
Sugarasan szálltak felém
simogató, szép mosolyok.
Én meg csak adtam szüntelen,
soha nem kérdve, mi marad…

De volt, de jött egy pillanat.
Megszólított egy régi hang:
oly ismerős! – oly idegen!
Bízó szívemre árny borult
komoran, szürkén, hidegen:
„Ó, te szegény! Nap, nap után,
Nézd, elsiet! Te meg csupán
másnak adod kincsidet?!
Valamit, mondd, miért nem veszel,
valami el miért nem teszel,
magadnak, magadnak, magadnak?!”

Szégyen! Visszhangra lelt a hang.
Mint félrevert, ijedt harang,
kongott-bongott balga szívem:
Igen, igen! Ez kell! Igen!
Magamnak, magamnak, magamnak!

Ma egy mosolyt, holnap megint!
Letépni mind, virág, ha int!
Szépségeket! Szeretetet!
Simogatást! Napsugarat!
– Másnak ha tán nem is marad –
Magamnak! Magamnak! Magamnak!

Miért lettem ilyen szegény?
Hát megint eltévedtem én?
Megint a régi rongyokon
akad meg könnyes bús szemem,
úgy botorkálok betegen?
Felém nyúlnak aszott kezek,
s a lelkem kínban megremeg:
én – én már nem segíthetek.
Magamnak sincsen… nem lehet!
Vagy adjam, ami megmaradt:
pár morzsalék… pár rongydarab…?
Fakó mosoly, tépett remény,
fogyó hit száraz kenyerén
ki lakik jól? Keserű étek!
Mindegy! – Vegyétek és egyétek!

Hogy áradok! Hogy éledek!
Fény futja át szívemet!
Fakó mosoly színnel telik,
remény ragyog, fényesedik,
hit zeng győzelmi éneket,
sugarat hint a szeretet!
Milyen gazdag vagyok megint!
A lelkem mindent szertehint,
mégis marad, el mégse fogy!
Nem kérdve, mint, nem kérdve, hogy’,
hittel harangoz a szívem:
Igen, igen! Igen, igen!
Másoknak! Másoknak! Másoknak!

Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , ,

TALÁLKOZÁS

Szomorú novemberi ködben
rovom az utcák megszokott sorát.
Szomorú novemberi ködben
várok valami égi szép csodát.
Legyen, mi szívem lángra szítsa,
Utam igazzá igazítsa!
Epedek újult erőért, hitér’.
…Szomorú novemberi ködben
rendőr rongyos kisfiút kísér.

Szegény. Halad közömbös arccal.
Szegény. Milyen kis utcasöpredék.
Szegény! Talán nem simogatta
szerető kézzel ember egy se még.
Szegény! Nem érzi, nem is tudja,
milyen posványos, bús az útja,
s hogy élni, járni másképp is lehet!
Csupa rongy a ruhája, lelke…
…Bekísérnek egy koldus gyermeket.

Engem simogattak, szerettek.
Mentő, meleg fény hullt már annyi rám.
Belőle egy kicsiny sugár is
segített volna az utcák fián.
Tudok erőről és csodáról,
fényről, keresztről, Golgotáról,
mindenről, ami megment, fölemel!
…Szomorú novemberi ködben
a néma vádló mellettem megy el.

Még többre várok? Mire várok?
Mosolygó kék ég minek még nekem?
Hiszen enyém a boldog minden!
Szétosztogathatnám az életem.
Szánó szeretet úgy elkelne!
Mosoly falatja mennyi telne…
Hány kéz nyúlna egy morzsalék hitér’!

Szomorú novemberi ködben
a rendőr rongyos kisfiút kísér.

Túrmezei Erzsébet

 
 

Címkék: , ,

A NÁZÁRETI ÁCSMŰHELY DALA

Sugarak jönnek látogatni.
Derűsen csillog minden szerszám.
Fényben fürdik egy tiszta otthon.
Siklik a gyalu… hull a forgács.
A Mester megint rámmosolygott.
Siklik a gyalu. Hull a forgács.

„Csak tudnám, meddig! Évek… évek…
Mesterem, meddig ácsolunk?
Sebzett szívek epednek érted,
csodád borára ajkak szomjasak!
S mi ácsolunk, kopácsolunk
végestelen. Múlnak az évek,
siklik a gyalu, hull a forgács.

Odakinn kín, seb, jaj, nyomorgás.
Neked mindegy: harminc vagy három?
Hát nem munkálkodsz mindenáron?!”
Siklik a gyalu, hull a forgács…
„Csend! Csend! Még nem jött el az én órám.
Figyelek. Várom.
Siklik a gyalu, hull a forgács.

Emberi szándék, akarat
tíz éve – semmi.
Emberi szándék, akarat
húsz éve – semmi.
Isten egy perce – roncs világokat
újjá tud tenni.
Isten percére várni jó.
Siklik a gyalu, hull a forgács.
Míg ácsolunk, kopácsolunk,
csak érik gyógyító borunk.”

Sugarak jönnek látogatni.
Derűsen csillog minden szerszám.
Évek suhannak el fejünk felett.
Mester, szívemre száll a békéd.
Isten percére várok most veled.
Hajszoló vágyam elvetem
és csendesen, türelmesen
várom, várom.
– Odakinn kín, seb, jaj, nyomorgás. –
Múlik a harminc, jő a három.
Siklik a gyalu, hull a forgács.

Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , , , , , , , , , ,

MIRE VAN SZÜKSÉGE JÉZUS TANÍTVÁNYÁNAK?

Tiszta szemre, úgy nézni és úgy látni,
Ahogyan Isten látja a világot.
Benne már az új teremtést csodálni,
Mit igéjével elrejtetten alkot.

Nyitott szívre: szeretni, átölelni
Világunk, mint Isten öleli át…
Mint Ő, mást elfogadni, felemelni…
Megbocsátani, mint Ő megbocsát.

Mesterükre! Egyedül Ő adhatja
a nyitott szemet, szívet,
alázatot, erőt a szolgálatra…
s gyümölcsöt teremni csak így lehet.

Túrmezei Erzsébet

 
Hozzászólás

Szerző: be április 8, 2011 hüvelyk 43_János, ALKALMI, Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , , ,

ILYEN EGYSZERŰ?!

A kis csavart beillesztik a gépbe,
És ott a helyén végzi küldetését.
Nem gyötri gond és nem kísérti kétség:
– Mire való az életem?
Csak szolgál egyszerűen, csendesen.
Ilyen egyszerű lenne az egész?
*
„Mi leszel?” A gyermek szemedbe néz:
„Kocsis!” „Cukrász!” „Repülő!” „Katona!”
S bearanyozza ezt a büszke tervet
a szülők mosolya.
Ők is szövögetik a terveket
Ha gyermekükre néznek.
Álmodnak róla
Nagyot, szépet, sokat.
Álmaik fenn járják a csúcsokat,
De a valóság és az akarat
Annyiszor a mélyben marad.
Míg egyszer a kérdés felébred,
S döngetni kezdi a szívünk falát:
Miért is élek? Tudnám legalább!
Hol a cél? Hol az értelem?

S boldog, aki elér a felelethez
Mert az Istennek terve van velem!
*
Szívemben ezzel a szent felelettel
Megállok színed előtt, Istenem.
Valaminek terveztél engem.
Te segíts azzá lennem!

Ha kiáltásnak, ha simogatásnak,
Akármi másnak,
Bocsásd meg, hogy dacoltam, lázadoztam,
És segíts engedelmesen
Terveidbe simulni mostan!
Illeszd helyére kicsiny csavarod!
Szolgál csendesen, ahol akarod:
Ahová rendeli az alkotó,
Örök isteni kéz.

És ott a helyén álmélkodik rajta:
Ilyen egyszerű mégis az egész?!

Túrmezei Erzsébet

 
Hozzászólás

Szerző: be április 8, 2011 hüvelyk ALKALMI, Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , ,

MINDIG CSAK ADNI

Az öreg kút csendesen adja
Vizét… így telik minden napja.

Áldott élet ez! – fontolgatom.
Csak adni, adni minden napon!

Ilyen kúttá kellene lennem!
Csak adni teljes életemben!

Csak adni? Terhet is jelenthet.
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?

Belenézek… tükre rám ragyog:
„Hiszen a forrás nem én vagyok,

Árad belém! Csak továbbadom
Tisztán, vidáman és szabadon.”

Hadd éljek ilyen kút életet!
Osszak áldást és szeretetet!

Nem az enyém. Krisztustól kapom
Egyszerűen továbbadhatom.

Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , , ,

 
%d blogger ezt kedveli: