ÉS LENNÉK FÉNYSUGÁR…

Most te nem látsz belőlem egyebet,
csak azt a fénylő kegyelemruhát,
mely ráborulva sebre, gyöngeségre,
fehéren, csillogón beföd.
Szövése köd,
de nem látsz rajta át.
Nem látsz belőlem egyebet,
csak ezt a fénylő kegyelemruhát.

Én… én tudom: alatta, rejtve,
fénnyel fedezve, elfelejtve,
én… én tudom, hogy ki vagyok.
Jaj, fekélyes bűnnel megvert,
rab, gyáva, gyönge régi embert
érzem mozdulni annyiszor még
hófehér köntösöm alatt.
De kegyelem borít el lágyan.
Járhatok fénnyel szőtt ruhában,
s ím szemed mást se lát belőlem,
csak a rámhulló sugarat.

Bár mindig, mindig így lehetne:
ne látna engem senki többé…
voltom, valóm mind teljesebben
és mindörökre elfödözné
a kegyelem, mely megmarad…
Ne látna engem senki már,
csak azt az ég felé vezérlő,
örökre fénylő sugarat…
és lennék fénysugár!

Túrmezei Erzsébet

 

SOLI DEO GLORIA

Ha újra csak Bábelt építenék,
valamit magamnak és nem neked;
terveim, vágyaim épülő tornyán
hogyha villámgyors gondolatkezek
munkálkodnának, ég felé növelnék…
ha újra, újra csak Bábelt emelnék:
Uram, Te mindet elszélesztheted.
Széleszd el, kérlek,
és álljon ott a vágyam tornya csonkán.
A győztes énnek büszke zászlaja
sose lebegjen ormán!
Sose kacagjon, sose sírjon benne
öröm zenéje, fájdalom jaja!
Ó, amíg nincsen felépítve még,
Szélessz el minden gondolatot, tervet,
és ne engedd meg, hogy Bábelt emeljek!

Csak akaratod templomfalait
építsem egyre tiszta, szent kövekkel…
kristályos falak emelkedjetek fel!
Gloria… soli… Deo!

Túrmezei Erzsébet

 

ISTEN MŰHELYÉBEN

Olyan jó élni Isten műhelyében,
ott formáltatni hűséges kezében
kemény vésővel, döngő kalapáccsal,
szerető, szelíd, szent simogatással.

Látni, hogy íme szobrok száza készül,
néhány vonással naponta egészül.
A Mester keze percre sem pihen meg.
Eszközei munkálnak, nem pihennek.

Tudni, hogy kemény, ormótlan kő voltam,
akaratjára soha nem hajoltam,
dacos énemről lepattant a véső.
És hálát adni, hogy még most se késő.

Csodálni Őt, amint szeretve fárad,
amint nem sajnál drága életárat:
odaadni értem és odaadni másért
egy megtörésért, hozzáfordulásért.

Csodálni Őt, ki annyi büszke lelket
szeretetével örök rabul ejtett.
Sziklatömböket döntött le a porba,
hogy átformálja szépséges szoborra.

Igen, csodálom Őt, csak Őt csodálom.

Túrmezei Erzsébet

 

ISTEN EKÉJE

Fájdalom az Isten ekéje,
mellyel szívemben szántogat,
új barázdát hasítva, tépve
hol új életté nő a mag.
Láttam gazdát, ki földet szántott,
mélyen eresztve az ekét,
nyomán a talaj más színt váltott,
kicserélte felületét.

Isten ekéje, szántsd a szívem,
porhanyíts megkövült kérgét!
Hátha akad lent a mélyiben
életerő, igaz érték.
Nagyra nőtt benne a gaz, a gyom
virágja tövissé válik.
Uram, ne hagyj engem parlagon,
Itt van a szívem, szántsál itt.

S ha felzokognék ekéd alatt,
s könnyem hull a barázdára:
csak a régi, rossz gyökér szakad,
haladj tovább, meg nem állva,
hisz tudom, hogy könnyeim patakja,
harmattá lesz egy reggelen;
áldott esőként hull a magra
s új életet ad Istenem.

A szívem, a lelkem hadd legyen,
Uram, a te szántófölded,
művelj csodát rajtam és bennem,
hogy jóból teremjek többet!
Áldó kezed legyen az ekén,
mely a szívemben szántogat.
Szántóvető Gazdám, szeretlek én,
mert munkád boldogságot ad.

Betkó András

 

KRISZTUS

Lelkem fehér vászon, mely a hit
Keretére feszül, készen állva,
Hogy az ige csodás színeivel
Ecsetem mindennap pingálja…

Nincs modellem. Festékpalettám
Mégis élő színeket adott…
Életem legszebb műve ez.
Lelkem vásznán: Krisztusom ragyog!

Somogyi János