Egy életen át folyton távolodnak,
huncut, parányi léptekkel elébb,
sokszor léptük, útjuk, vágyuk egyre hosszabb.
Érzékeikbe gyűjtve messze visznek
sok-sok meleg színt, mint hamubasűlt
emlékpogácsát, hazai derűt…
Más illatokkal, színekkel telik meg
mégis a szívük, és lassanként lekoptat
róluk idő, kor sok-sok otthonit,
szeretetük is részvétté kopik,
s egy életen át folyton távolodnak…
Füle Lajos
– Lajos fiamnak –
Te már talán idegen bolygón
pihenheted ki évi negyven
munkaheted, elsőosztályú
rakétán szállva, csillagok közt,
álmaiddal azonosulva.
De azt ne hidd, hogy ott leled meg
a boldogság kulcsát, ne gondold,
hogy technika, sebesség-mámor,
űrrandevú, utópiáknak
hétköznapi valóraválta
betöltheti a lelkedet, mely
az űrben is oly nyugtalan lesz,
mint itt, a tér szűkebb honában.
Mindaddig, míg fénnyel, Igéve
eléri a MEGVÁLTÓ ISTEN
s fészket találsz szívén örökre.
Füle Lajos
Lelkünket, mint a fényt az este,
az ég magához visszavonja.
Hanyatló árnyék hull a rögre:
a testünk porrá lesz a porba’.
Utánunk másik nemzedék jön.
Mi lesz szerelme, álma, útja?
Eltéved-e a rengetegben,
nyomunkat hogyha szél befújja?
Én nem tudom, de lelkemet, mint
élő tükröt, a fénybe tartom,
hogy ISTENÜNK örök derűjét
sugározza fiúnkra arcom.
Kegyelme százezernyi színét
szeretném így tükrözni vissza.
Hadd láthasson ő is az égig,
Míg lelke ezt a fényt felissza!
Füle Lajos
Nézd, kisfiam, apád ma fáradt,
nem bírja el terhét a szónak.
Nincs itt helye a nyargalásnak,
csend-jászolhoz kösd most a csikódat!
Tudom, tudom: már reggel óta
várod, hogy majd az esti óra
új színeket, élményeket hoz.
Bocsásd meg ezt: búmban ne ostorozz!
Csókolj meg, így, ne sírj no, menj el,
játssz egy kicsit! Én meg lefekszem.
Takarj be egy kevéske csenddel!
Könnyebbedik talán kereszten.
Füle Lajos
A kisfiúnk kocog a Bibliával,
csendes helyet keress tűnődve – rávall –,
mint a nagyok, „olvashat” örömére!
Hiszi, viszi, olyan komoly a képe!
Kinyitja, és botorkál szeme rajta…
Nem tudja még, hogy megfordítva tartja.
Füle Lajos
KERESZTYÉN VERSEK 