AZOK A PERCEK

Mea culpa… Most mind eszembe jutnak,
porbahullt percek, hiába-szavak,
– itt egy kicsi, ott egy kicsi –
melyek finoman, halkan hullanak
a tiszta, éber lelkiismeretre,
lopódzkodó semmicske porszemek.
Itt egy kicsi, ott egy kicsi…
Az ember észre sem veszi…
Az óra siet vagy késik
és meg-megáll, nem hallod percegésit.
Odaviszed az óramíveshez,
ki megtisztítja, visszaadja.
Mea culpa… a lelkem megragadja
a fájdalom. Ó, vinném már, viszem.
Fel Golgotára, ott lesz újra tiszta.
Valami mégis úgy sajog… hiszen
azok a percek… sose térnek vissza.

Túrmezei Erzsébet

 

NE VÁRJ MÁSRA!

Ne várj másra, ha téged küld az Úr,
Hogy munkáját végezd,
Ha parancsol, hogy a nemes harcnak
Kivívását megkezd,
Ha téged állít a kőfalhoz
Mely le lett rombolva,
Hogy az buzgóságos munka által
Legyen megújítva.
Dolgozz gyorsan. Fegyver s munkaszerszám
Csillogjon a kézben!
Élő hit, és mennyei szeretet
Hevüljön a szívben!
Azonnal menj, azonnal dolgozzál!
Szégyen arra ki tétlenül áll!
Légy kész a munkára, kérlek:
Ne várj másra!

Ne várj másra ha téged küld az Úr
Lelkek mentésére,
Hogy a hitetlen s pogány népek
Legyenek megmentve.
Ne mond, hogy van rajtad kívül elég
Ki oda elmenjen,
Küldje őket az Úr, mert részedre
Elsőbb a kényelem.
Ne bántsd meg így az Úrnak Szent Lelkét
Aki buzdít téged
Mert bántó ez,
De mily öröme van
Ha ügyét segíted!
Tárd ki szíved s elméd őelőtte,
Segítséget s erőt kérj tőle!
Légy kész a munkára, kérlek:
Ne várj másra!

Ne várj másra, ha téged küld az Úr
Építni Országát,
E magasztos munkában részedre
Ne legyen semmi gát.
Légy ifjú bár, vagy vénhedett agg,
Fiú vagy leány –
Örömmel tegyed mire késztet az Úr,
Ne késve vagy lustán!
Ne mond hogy van náladnál erősebb is,
Aki többet tehet…
De ne kérkedj erőddel sem, mondván
Azt nem vesztegeted.
Mindenedet add oda az Úrnak:
Ő pótolja amik hiányzanak.
Légy kész a munkára, kérlek:
Ne várj másra!

Ne várj másra, ha téged küld az Úr
És ha figyelmeztet:
Életednek minden mozdulata
legyen nemes tett!
Hogyha mindenki csak másra várna
Mondva azt, hogy „rá érek!”
Elmaradna minden munka,
És a lelkek elvesznének.
Elsőnek is kell valaki legyen
A lelki munkában.
„Itt vagyok én Uram! Küldj el engem!” –
Így kiálts fel bátran!
Megáld akkor téged az Alkotó,
Megad néked mindent ami jó.
Légy kész a munkára, kérlek
Ne várj másra!

 

KAPUK ELŐTT

Egy-egy kapu előtt megállok,
mikor új napra virradok,
fellapozom a Bibliámat
s elolvasok egy-két lapot.

Egy-egy kapu mindegyik Ige,
titokzatos Lélek-kezek
mindegyiket szélesre tárják,
mikor előttük elmegyek.
VALAKI szól: „Várlak, ne menj el!“
VALAKI hív: „Készülj haza!“
Felém lebeg a tárt kapun át
nem-ismert tájak illata.

Mennyi kapu… mögöttük áldás!
Mennyi Ige, mely nem enyém,
hiszen sosem léptem be rajtuk,
lett bár belőlük – költemény.

Vonzott a test, sokféle lárma,
kacérkodott bűnnel a szem,
s jól ismerem már a világot,
de mennyi Ige idegen!

Kapuk, kapuk a keskeny úton,
ott látom mindegyikben Őt,
de én csak állok, sírva állok,
szegényen a kapu előtt.

Füle Lajos

 

MIKOR MÁR SEMMI SEM MARAD…

Mikor már semmi sem marad
az ifjúkori lendületből,
érett kori fogadkozásból:
marad pár jó szó, jó imádság
azokért, akik nem szeretnek,
azokért, akik nem kívánják,
de akikért egy életen át
őrt kellett volna állni, hordván
terheiket (könnyebb lett volna
úgy s akkor a magunk keresztje),
szóval pár jó szó, jó imádság
értelmet adhat életünknek
mikor már semmi sem marad
s amikor mégis gazdagabbak
leszünk, mint bármikor korábban,
mert fontos lesz az üdvösségünk,
a magunké, s a másoké is.

Füle Lajos

 

HA SZÁMBAVETTED…

Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok-sok bűnödért
Még mondj el egy pár miatyánkot!

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
Mert végtelen a vétkeinknek száma
S talán nem az a legölőbb csapás,
Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

A legsikoltóbb seb talán nem az,
Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
S tán az se, mit suttogva, hátmögött
Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

A legsikoltóbb, legégőbb sebek
Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet.
Mely indult jóakarat ösvényén
És öntudatlan gúnyba tévedett.

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
Indulnak egy elejtett szó nyomán,
Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz.
Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.

Oh végtelen a vétkeinknek száma,
Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

Ha számbavetted mind a vétkeid,
Szemed ha metszőn önmagadba látott:
Az ismeretlen sok, sok bűnödért
Még mondj el egy pár miatyánkot.

(Tarts őszinte, mély bűnbánatot!!)

Reményik Sándor
(utolsó sor: Borzási Sándor)