AMERRE MOST JÁR

Annyi szívben felébred valami
hívogató vágy: útra kelni egyszer.
Járni, amerre Jézus lába járt.
Látni a Golgotát látó szemekkel.
Hallgatni az olajfák suttogó
beszédét… azt a titkos, bús beszédet.
A szent helyen, hol imádkozva vérzett,
belenézni a holdas éjszakába.
Ellátogatni kis Betániába,
mindenüvé, amerre elhaladt.
És lélekben királlyá gazdagodni
a szent, ezer emlékű út alatt.

Nekem ez a vágy idegen maradt.
Más volt a vágyam: Nőtt… növekedett…
lett belőle sóvárgás, akarat,
követelés: egyedül arra menni,
amerre Jézus lába most halad.

Nem von a régi csodák földje.
Új csodák életföldje vár.
Feltámadást, erőt ujjongva hirdet
a százvirágba zsendülő határ.
S az élő Krisztus feltámadva jár.
Magyar nyomort gyógyít. Édestestvérem
vak szemét nyitja színre, fényre meg.
S bár útait szememmel el nem érem,
A lelkemen sejtésük átremeg.

Mért mennék messze, idegen vidékre
keresni, földi útja merre vitt?
Most akarom a lépteit követni:
Az élő Krisztus lépteit.

Túrmezei Erzsébet

 

KRISZTUS KÖVETÉSE

Városokon át, falvakon által
ott halad Ő és telve csodákkal,
a levegő: mert szökdel a sánta,
vakok ujjongnak a napot látva,
néma ajkon is örömdal zendül.
Halott lép elő hideg verembül.
A csodatevőt kíséri, amerre
megy, lépdel a lába, betegek ezerje.
Tódul a nép, hogy ámuljon, lásson.
Úr a halálon! Úr elmúláson!
Nevét a hír is szárnyra kapja.
Tanítványai kicsiny csapatja
boldog, hogy benne Urára tekinthet.
Úgy szereti mindet és vezeti mindet!
Galilea fénylő ege alatt
Isten fia halad, halad, halad.

…Valakit ott a koponyák hegyére
kísér a nép. Száz sebből csorog a vére.
Ostormegtépte vállán durva fábul
nehéz kereszt. A tömeg zajong, bámul.
Gőgös gúnnyal farizeusok nézik,
vad poroszló hogyan sújt rajta végig.
Körültekint. A lázas két szeme
mintha keresne, mintha kérdene:
hányan vele és hányan ellene?

Hányan vele? Fenne a kereszt alatt
viharvert, könnyes, árva kis csapat:
a tanítvány, akit szeret vala…
néhány asszony még… zeng a kardala
hideg közönynek, hahotázó gúnynak.
Fekete földre véres cseppek hullnak.
Mit vétkezett, hogy így kell halnia?!
Szenved, szenved az Isten Fia!
Szenved, szenved az Isten Fia.

Ő ment az úton. Hátra nem tekintett.
Életet mentett, égi magot hintett,
s bár százak, ezrek léptek nyomára,
tudta, hogy megy: fel a Golgotára.
Tudta, hányan maradnak el mögötte.
Azt kérdezik csak, uralkodni jött-e.
Ha nem, hát vissza, rettenve, ijedve.
Szenvedni vele kinek volna kedve?
Tudta, hogy fenn, fenn a kereszt alatt,
csak egy viharvert, árva kis csapat,
csak annyi lesz az, ami megmarad.

Isten Fia halad, mégis halad
ma is. Napfényen… viharon keresztül…
vad tengeren is hívó szava rezdül.
Elő, tengeren járó Péterek!
Hány riad vissza: Tovább nem merek.
Pedig tovább még, a főpap elébe,
hol rágalom tőrét döfik a szívébe.
Ki vele járt viharzó tengeren,
Hány mondja most gyáván: „Nem ismerem.”
Tovább, tovább! Kereszt gyalázatát
hordva ki éri el a Golgotát?!

A könnyes, árva, viharvert csapatnak
odaát pálmát és koronát adnak
fehér, hótiszta angyalseregek.
Kitárulnak tündöklő egek.
Ujjongva zeng az örök hálaének.
De hányan lesznek, akik odaérnek?

Túrmezei Erzsébet

 

AZ Ő ÚTJA

Az emberek most is csak arra mennek,
amerre a fény vakít, arany csörög.
És napról napra vígan sorra telnek
a bárok, színházak és börtönök.
Valami kell, hogy a szívük megsejtse.
Cím… rang… Név is elég, ha hangzatos.
Tarka nimbusz… egy kis újsági lárma…
s pénz… pénz! Nagy úr az. Ezreken tapos.
Vagy koronák. Igaz, olyan virágok:
most itt az őszük s ősszel hullanak.
De mindegy. Van hervadva is varázsuk:
koronák! – Máskor kongó jelszavak.
Ópiumos, elkábító mesék…
De szép a gyárak szürke emberének
egy félórára, egy órára csak
élni csillogó hősök életét…
beszívni pompa millió csodáját.
Minden valóság csalfa ködbe vész.
Valóság? Kinek kell ma a valóság?
Tömeget megnyerni nem nehéz.

De voltak, akik más utat kerestek.
Ott volt Jézus. Más utat keresett.
Jézus! Neki csak megvolt mindene,
rabul ejteni földi lelkeket!
Övé volt minden! Fényes égi trón,
végtelenbe fehérlő angyalseregek…
S lejött közénk: jászolban született,
maga mellé vett néhány halászembert,
s tűrt, nyomorgott. Hagyta, hogy meggyalázzák,
hogy porba sújtsák, földig megalázzák,
ráfeszítsék a kegyetlen keresztre,
s latornak bélyegezve vérezzék el.
Mert Ő önmagát megüresítette.

S az emberek most is csak ara mennek,
amerre fény vakít, arany csörög.
S Krisztus után úgy, mint Krisztus előtt,
megtelnek napról napra mind
a bárok, színházak és börtönök.
Mit ért a nagy helyettes gyötrelem,
gyalázat, kín? Nem ez kell a világnak!
Fölötte régen napirendre tért
és megy, amerre kincset, kéjt kínálnak.

Mért volt a názáreti Jézus útja más?
Koronásan királyi hatalommal,
erővel, fénnyel kellett volna hozzánk
leszállnia és hódolt volna minden.
Így nem lehet a földet megigézni.
Kik azok, akik így eléborulnak?
A fáradt, roskadt, a békétlen, bágyadt
emberek, kiket kifosztott az élet.
Az elesettje ennek a világnak.

Igaz, hogy fáradt-gyengék nem maradnak…
fegyvernek éle… világ kincse, kéje…
pokol hatalma – nem győzi le őket,
ha így borulnak hittel Őeléje!
Valami titkos gazdagság csodáját
hordozza lelkük a világon által.
És nincs erő, mely elrabolja tőlük.
És együtt nőnek a nyomorúsággal.
Bűn és gyalázat piszkos habja – hordja
életüket miként a bárkát.
Mindent lebíró diadalként járnak,
mert a keresztet a szívükbe zárták!

Felül, felül a zajgó tömeg árján
legyőzhetetlen birodalom épül.
Megváltott lelkek boldog birodalma
Gazdagszik, nő Krisztus szegénységébül.
És nincs a bűnnek és nincs a világnak,
s nincs a pokolnak ereje felette!
Mert Ő önmagát megüresítette.

Túrmezei Erzsébet

 

ÍGY SZÉP ÉS ÍGY JÓ

Én magam mással sokszor összemértem:
élettel életet,
erővel, erőt.
S annyiszor láttam törpének és torznak
magamat a másik előtt.

Láttam a másik gazdag élte fáján
kivirágozni, gyümölcsöt is hozni
végig se vágyott vágyamat.
Végig se akart akarat,
láttam, hogyan tör a másik előtt
cél felé utakat.
Hagytam a vágyat: eltűnt, oda már.
Az akarást is: rég volt… tova már.
De a szívemben sajgott valami
és egy-két sóhaj mindig fölszakadt.

Megint találkoztam valakivel.
Az élete s az életem
közt titkos, észrevétlen szál húzódik.
Most egyszer újra összemérhetem.
Milyen hasonló és mennyire más.
Hogy tör a célja felé
végig se akart akarás.
Erős, fiatalosan
vágyja, megéli,
mindet eléri,
végig se vágyott minden vágyamat.
Az út szabad.
A vágy szabad.
A szárny szabad.

Igen, most összemértem magamat,
a voltom vádolója mégse lettem.
A száz lehetőségű út,
mely elmaradt megettem,
virágosan, világosan
elibém szökkent úgy, ahogy megtettem.
Tövise újra szúrt.
Mélysége újra megborzongatott.
Újra rámfeketült az éjjele.
Fényszomjasan kerestem a napot.
Újra a kereszthez ért
és újra kétfele nyílt,
s én újra választottam.
Aztán a másik útra áttekintve
szóltam békésen és szóltam nyugodtan:
Így szép és így jó.
Ez így az én utam, ki nem cserélném mással,
a könnyét kacagással és hejehujázással,
a tövisét virággal,
a szegénységét Pazar gazdagsággal,
akármi kinccsel…
Krisztus rabságát, édes szabadságát,
földi bilinccsel.
Így szép és így jó!

Életfám tövén
csalódva szisszent s elsurrant a kígyó.

Túrmezei Erzsébet

 

KÖDBEN

Hol virág illatja szállt,
útközépen meg-megálltam.
De jaj, rámlépett az ősz.
Két szememre köd borult,
s utamat már nem találtam.
Mit kerestem? Mit akartam?
Álltam könnyesen, zavartan,
vesztségem érezőn,
ott, a dérlepett mezőn.

Lelkemben akkor látás fénye gyúlt:
Őszi ködön túl szent sereg vonult.
Élen elöl a vérző Vezér.
Jaj, értem, értem az én vétkemér’
hullott gyöngyellőn az a tiszta vér.
Mögötte mennyien! Ó, ismerem
ott azt az arcot. Vészben, tengeren,
veszedelemben városokon át,
megvetve minden földi koronát
a Krisztusért, hisz mind kár és szemét,
célra szegezve lángoló szemét.
Ó, ismerem. És hányat ismerek!
Vonul, vonul tovább a szent sereg.
Nem a dicsőség-, a fénykeresők,
elismerésre s a kegyre lesők.
Nem, akik a világ nyomorát végig
kényelem hímes párnáiról nézik.
Nekik a földnek gyönyöre se kellett.
Nem álltak meg hívó virágok mellett.
Ugart törtek, verejtékkel vetettek.
Lenézettek, gúnyoltak, megvetettek,
mégis győzelmet, diadalt nyerők:
föld savai, megújító erők!

Jön, jön az éj már nagy sötéten.
Állok a dérbelepte réten.
Pedig én is ott haladtam.
Mivé lettem? Hol maradtam?
Úttalan utak… ködbevont hegyek…
Ó, vérző Vezérem, Messiásom,
a szemem több virágot sose lásson!
Szent nyomdokodban újra hadd megyek!

Túrmezei Erzsébet