RSS

40_Máté kategória bejegyzései

BABARUHÁK

A kád szélén babaruhákat
lebbent meg az ajtónyitásra
ébredő szél, szökik a pára.

Juditkáéknál nagymosás volt.
Babaruhák: picike rékli,
szoknya, kötény – mosolyos órák
kellékei, köznapi dolgok –,
a gyerekkor kicsiny csodái.
Harmatosak, kedves-üdék mind,
szinte a nap süt ki belőlük
friss, ibolyántúli sugárral.

Megmelegszik tőlük a szívem,
s észrevétlen hal ki belőle
a fáradtság, ború, levertség
sok-sok öreg kórokózója.
Játsszunk egyet! Kezdjük el újra
a szépséget, a tisztaságot!
Tartsuk csap alá a szívünket,
tegyük tisztába – a világot!

Füle Lajos

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be június 28, 2014 hüvelyk 40_Máté, Füle Lajos, Gyermeknap

 

Címkék: , , ,

AZ ÉN NÁRDUS ÉLETEM

Szűkösen éltem és nagyon szegényen.
Féltve őriztem
fehér alabástromedényem.
Töretlen volt,
színültig drága nárdussal tele.
Mekkora kincs!
Sok színes álmot álmodtam vele.
Terveket szőttem.
Világolt egyre előttem,
vígan villanva a fényen
fehér alabástromedényem.

Akkor a hajlékomba egyszer
betért megfáradva a Mester.
Tudta, hogy hová készül.
Tudtam, hogy hová készül.
Jeruzsálem távoli ormán
valami titkos vész ül.
Bűnnel, nyomorral, bajjal
indul a döntő harcra.
…Árnyak lopództak tiszta homlokára.
Fájt a tanítványok közömbös arca.
Nem értik? Nem érzik?
Egyedül
én érzem? Én értem?
Megy megváltani engem…
Talán… meghalni értem.

Ott ült fáradtan a Mester.
Sietve kamrámba osontam
s visszatértem a drága kenettel.
Fehér alabástrom edényem,
melyet őriztem rejtve, szegényen,
összetörtem – s a drága kenet
illatosan ragyogva
szelíd fejére permetezett.
„Te meghalsz értem!” – árasztotta szét
a lágy illatbeszéd.
„Én neked adom az életemet
És a szívem minden szeretetét.”

„Tékozlás! – zúgtak fel a körben.
Megbíztatott
Krisztus szeméből egy meleg sugár.
Tudtam, hogy semmiér’ se kár:
A kenetér’ se kár,
Érte kiontott életér’ se kár…
S áldom a percet, melyben
alabástromedényem összetörtem.

Én abban élek,
abban a boldog csodamozdulatban,
a Golgotára készülő királynak
mellyel a nárdusomat odaadtam.

Túrmezei Erzsébet

 
 

Címkék: , , , ,

AZ Ő ÚTJA

Az emberek most is csak arra mennek,
amerre a fény vakít, arany csörög.
És napról napra vígan sorra telnek
a bárok, színházak és börtönök.
Valami kell, hogy a szívük megsejtse.
Cím… rang… Név is elég, ha hangzatos.
Tarka nimbusz… egy kis újsági lárma…
s pénz… pénz! Nagy úr az. Ezreken tapos.
Vagy koronák. Igaz, olyan virágok:
most itt az őszük s ősszel hullanak.
De mindegy. Van hervadva is varázsuk:
koronák! – Máskor kongó jelszavak.
Ópiumos, elkábító mesék…
De szép a gyárak szürke emberének
egy félórára, egy órára csak
élni csillogó hősök életét…
beszívni pompa millió csodáját.
Minden valóság csalfa ködbe vész.
Valóság? Kinek kell ma a valóság?
Tömeget megnyerni nem nehéz.

De voltak, akik más utat kerestek.
Ott volt Jézus. Más utat keresett.
Jézus! Neki csak megvolt mindene,
rabul ejteni földi lelkeket!
Övé volt minden! Fényes égi trón,
végtelenbe fehérlő angyalseregek…
S lejött közénk: jászolban született,
maga mellé vett néhány halászembert,
s tűrt, nyomorgott. Hagyta, hogy meggyalázzák,
hogy porba sújtsák, földig megalázzák,
ráfeszítsék a kegyetlen keresztre,
s latornak bélyegezve vérezzék el.
Mert Ő önmagát megüresítette.

S az emberek most is csak ara mennek,
amerre fény vakít, arany csörög.
S Krisztus után úgy, mint Krisztus előtt,
megtelnek napról napra mind
a bárok, színházak és börtönök.
Mit ért a nagy helyettes gyötrelem,
gyalázat, kín? Nem ez kell a világnak!
Fölötte régen napirendre tért
és megy, amerre kincset, kéjt kínálnak.

Mért volt a názáreti Jézus útja más?
Koronásan királyi hatalommal,
erővel, fénnyel kellett volna hozzánk
leszállnia és hódolt volna minden.
Így nem lehet a földet megigézni.
Kik azok, akik így eléborulnak?
A fáradt, roskadt, a békétlen, bágyadt
emberek, kiket kifosztott az élet.
Az elesettje ennek a világnak.

Igaz, hogy fáradt-gyengék nem maradnak…
fegyvernek éle… világ kincse, kéje…
pokol hatalma – nem győzi le őket,
ha így borulnak hittel Őeléje!
Valami titkos gazdagság csodáját
hordozza lelkük a világon által.
És nincs erő, mely elrabolja tőlük.
És együtt nőnek a nyomorúsággal.
Bűn és gyalázat piszkos habja – hordja
életüket miként a bárkát.
Mindent lebíró diadalként járnak,
mert a keresztet a szívükbe zárták!

Felül, felül a zajgó tömeg árján
legyőzhetetlen birodalom épül.
Megváltott lelkek boldog birodalma
Gazdagszik, nő Krisztus szegénységébül.
És nincs a bűnnek és nincs a világnak,
s nincs a pokolnak ereje felette!
Mert Ő önmagát megüresítette.

Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , , , , ,

HAMAR KIALVÓ MAGYAR LÁNGOK

Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
oly ismerős nekem az arcotok.
Tudom, tudom: ti erre jártatok
és ittátok gémeskutak vizét
és ettétek az Alföld gabonáját
és megkóstoltátok Tokaj borát
s bejártátok a délibáb hazáját.
Azért él az az ismerős, rokon
vonás megsápadt orcátokon.

Talán innét is indultatok el
égő méccsel a Vőlegény elé.
Úgy lobogott a mécs.
Úgy lobogott szívetekben a vágy.
Úgy lobogott a lelketek tüze.
Bennetek minden csupa lobogás volt!
Mélységes éj borította a távolt…
Ti nem bántátok: frissen, ernyedetlen
lángolt a mécs fölemelt kezetekben,
– lángolt egy ideig.
De a Vőlegény késett egyre még.
Olaj nem volt elég.
A lángok kialudtak:
a vágy, a mécs, az éltető remény.
Hajnal nem pirkadt az ég peremén.
A Vőlegény
bizony már el se jő.
És tovább várni nincs hit, nincs erő.
Lelankadtak a fölemelt karok,
porba hervadt a lélek reménysége:
„Olyan boldogan, bátran, bízva vártam.
Minek már? Vége!”

Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
úgy véd titeket bennem valami.
Nincs nehezebb, mint bátran, szépen várni,
mint mindig-égő méccsel állani,
ha a kémlő szem hiába figyel,
ha semmi biztatás és semmi jel,
sehol semmi.
Olyankor jobban esnék megpihenni.
Akkor könnyebb
kaput tárni a keserű közönynek
és nem várni tovább.
Da jaj, akkor már hiába rivall
a kürt, zendül a menyegzői dal,
vonul a boldog ünneplő sereg.
Kialudt mécsű, kintrekedt szüzeknek
szeméből már csak fájó könny pereg.

Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
oly ismerős nekem az arcotok.
Valami fájó, keserű rokonság,
hogy nagyon forrón, égve várjatok,
de ne a célig, mindhalálig.
Most mégis megtagadlak titeket.
Utam az utatoktól messze válik.
Várni akarok! Kitartóan várni.
Nem elcsüggedni, elernyedni gyáván.
A lankadó reménnyel szembeszállni,
túlnőni bátran minden kétely árnyán.
Nagy mégis-hittel emelni a mécset
és várni, várni! Krisztus el nem késhet.

Túrmezei Erzsébet

 
Hozzászólás

Szerző: be február 8, 2012 hüvelyk 40_Máté, Advent, Túrmezei Erzsébet

 

Címkék:

A NÁZÁRETI ÁCSMŰHELY DALA

Sugarak jönnek látogatni.
Derűsen csillog minden szerszám.
Fényben fürdik egy tiszta otthon.
Siklik a gyalu… hull a forgács.
A Mester megint rámmosolygott.
Siklik a gyalu. Hull a forgács.

„Csak tudnám, meddig! Évek… évek…
Mesterem, meddig ácsolunk?
Sebzett szívek epednek érted,
csodád borára ajkak szomjasak!
S mi ácsolunk, kopácsolunk
végestelen. Múlnak az évek,
siklik a gyalu, hull a forgács.

Odakinn kín, seb, jaj, nyomorgás.
Neked mindegy: harminc vagy három?
Hát nem munkálkodsz mindenáron?!”
Siklik a gyalu, hull a forgács…
„Csend! Csend! Még nem jött el az én órám.
Figyelek. Várom.
Siklik a gyalu, hull a forgács.

Emberi szándék, akarat
tíz éve – semmi.
Emberi szándék, akarat
húsz éve – semmi.
Isten egy perce – roncs világokat
újjá tud tenni.
Isten percére várni jó.
Siklik a gyalu, hull a forgács.
Míg ácsolunk, kopácsolunk,
csak érik gyógyító borunk.”

Sugarak jönnek látogatni.
Derűsen csillog minden szerszám.
Évek suhannak el fejünk felett.
Mester, szívemre száll a békéd.
Isten percére várok most veled.
Hajszoló vágyam elvetem
és csendesen, türelmesen
várom, várom.
– Odakinn kín, seb, jaj, nyomorgás. –
Múlik a harminc, jő a három.
Siklik a gyalu, hull a forgács.

Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , , , , , , , , , ,

GYERMEKSZEMEK

Egy kicsi gyermek képe kísér el
mindenűvé a tiszta szemével,
tiszta szemében nagy ragyogással,
csodavárással, bizakodással.
Csüggeteg, tépett, szomorú lelkem
vággyal ezerszer rajtafelejtem.
Apja meg anyja tenyerén hordja.
Mosolya van csak, nincs neki gondja.
Szeretet erős, ölelő karja
ringatja, óvja, védi, takarja.

Megnőttem én már, nagyon megnőttem.
Nem vagyon én már gyenge, erőtlen.
Járni a lábam megtanult régen.
Tévelyegni is rengetegében
ennek a földnek… botolni, esni…
Régi helyébe újat keresni.
Megnőttem én már, nagyon megnőttem.
Átok utánam, átok előttem:
kutató elme, keserű kétség…
fagyos lehelet… ború, sötétség.

Volna, ki engem vinne, emelne,
Kiben a lelkem célt, utat lelne.
Messze elűzne felleget, árnyat,
vinné a gyönge, vinné a bágyadt
gyermeket lágyan, ölelve, védve,
által az éjen hajnali fénybe.

Csak hinnék benne! Csak bíznék benne!
Gyermeki, édes, jó sorsom lenne.
Borúja gondnak sose borongna,
felhőt se vonna bús homlokomra.
Tele lehetne két szemem fénnyel,
tiszta örömmel, drága reménnyel.
Tele lehetne nagy ragyogással,
Csodavárással, bizakodással.

Tűnődöm a kis mosolygó arcon.
Tusám, küzdelmem, mennyi a harcom,
mivel megnőttem, nagyon megnőttem,
mert nem vagyok már gyenge erőtlen. –
Magam vívódom, nem bízom másra…
se kegyelemre, se megváltásra.
Jaj, ne tovább így! Jaj, átok ver meg!
Legyek erőtlen! Ó, legyek gyermek!
Sajog a szívem, eped a vágyam:
Kegyelem karja, emelj föl lágyan!
Rád hagyom, bízom, utam és tervem,
életem, álmom, könnyem, keservem,
mindent, ó mindent! Hadd nyerje vissza
két szemem azt a gyermeki tiszta,
drága mosolygást. Nevető fénnyel:
boldog örömmel, égi reménnyel:
hadd legyek tele nagy ragyogással!
Csodavárással! Bizakodással!

Túrmezei Erzsébet

 
Hozzászólás

Szerző: be február 8, 2012 hüvelyk 40_Máté, ALKALMI, Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , , ,

FOHÁSZ

Keserű kérdések
egész özönével
kínoztam a lelkem.
Feleletet, választ
egyikre se leltem
nélküled, Úr Jézus.

Kegyelmeddel nyílt meg
mindegyik miértnek
titkos művű zára.
Tebenned találtam
Életem céljára.
Tebenned, Úr Jézus.

Most már, bármi fájjon,
minek kérdjek? Tudom,
aranykalászt terem
fájdalmak vetése.
Áldott a Te kezed
minden vezetése.
Csak vezess, Úr Jézus!

Túrmezei Erzsébet

 
Hozzászólás

Szerző: be február 8, 2012 hüvelyk 40_Máté, ALKALMI, Túrmezei Erzsébet

 

Címkék: , , , , , ,

 
%d blogger ezt kedveli: