AZ ÉN NÁRDUS ÉLETEM

Szűkösen éltem és nagyon szegényen.
Féltve őriztem
fehér alabástromedényem.
Töretlen volt,
színültig drága nárdussal tele.
Mekkora kincs!
Sok színes álmot álmodtam vele.
Terveket szőttem.
Világolt egyre előttem,
vígan villanva a fényen
fehér alabástromedényem.

Akkor a hajlékomba egyszer
betért megfáradva a Mester.
Tudta, hogy hová készül.
Tudtam, hogy hová készül.
Jeruzsálem távoli ormán
valami titkos vész ül.
Bűnnel, nyomorral, bajjal
indul a döntő harcra.
…Árnyak lopództak tiszta homlokára.
Fájt a tanítványok közömbös arca.
Nem értik? Nem érzik?
Egyedül
én érzem? Én értem?
Megy megváltani engem…
Talán… meghalni értem.

Ott ült fáradtan a Mester.
Sietve kamrámba osontam
s visszatértem a drága kenettel.
Fehér alabástrom edényem,
melyet őriztem rejtve, szegényen,
összetörtem – s a drága kenet
illatosan ragyogva
szelíd fejére permetezett.
„Te meghalsz értem!” – árasztotta szét
a lágy illatbeszéd.
„Én neked adom az életemet
És a szívem minden szeretetét.”

„Tékozlás! – zúgtak fel a körben.
Megbíztatott
Krisztus szeméből egy meleg sugár.
Tudtam, hogy semmiér’ se kár:
A kenetér’ se kár,
Érte kiontott életér’ se kár…
S áldom a percet, melyben
alabástromedényem összetörtem.

Én abban élek,
abban a boldog csodamozdulatban,
a Golgotára készülő királynak
mellyel a nárdusomat odaadtam.

Túrmezei Erzsébet

 

KRISZTUS KÖVETÉSE

Városokon át, falvakon által
ott halad Ő és telve csodákkal,
a levegő: mert szökdel a sánta,
vakok ujjongnak a napot látva,
néma ajkon is örömdal zendül.
Halott lép elő hideg verembül.
A csodatevőt kíséri, amerre
megy, lépdel a lába, betegek ezerje.
Tódul a nép, hogy ámuljon, lásson.
Úr a halálon! Úr elmúláson!
Nevét a hír is szárnyra kapja.
Tanítványai kicsiny csapatja
boldog, hogy benne Urára tekinthet.
Úgy szereti mindet és vezeti mindet!
Galilea fénylő ege alatt
Isten fia halad, halad, halad.

…Valakit ott a koponyák hegyére
kísér a nép. Száz sebből csorog a vére.
Ostormegtépte vállán durva fábul
nehéz kereszt. A tömeg zajong, bámul.
Gőgös gúnnyal farizeusok nézik,
vad poroszló hogyan sújt rajta végig.
Körültekint. A lázas két szeme
mintha keresne, mintha kérdene:
hányan vele és hányan ellene?

Hányan vele? Fenne a kereszt alatt
viharvert, könnyes, árva kis csapat:
a tanítvány, akit szeret vala…
néhány asszony még… zeng a kardala
hideg közönynek, hahotázó gúnynak.
Fekete földre véres cseppek hullnak.
Mit vétkezett, hogy így kell halnia?!
Szenved, szenved az Isten Fia!
Szenved, szenved az Isten Fia.

Ő ment az úton. Hátra nem tekintett.
Életet mentett, égi magot hintett,
s bár százak, ezrek léptek nyomára,
tudta, hogy megy: fel a Golgotára.
Tudta, hányan maradnak el mögötte.
Azt kérdezik csak, uralkodni jött-e.
Ha nem, hát vissza, rettenve, ijedve.
Szenvedni vele kinek volna kedve?
Tudta, hogy fenn, fenn a kereszt alatt,
csak egy viharvert, árva kis csapat,
csak annyi lesz az, ami megmarad.

Isten Fia halad, mégis halad
ma is. Napfényen… viharon keresztül…
vad tengeren is hívó szava rezdül.
Elő, tengeren járó Péterek!
Hány riad vissza: Tovább nem merek.
Pedig tovább még, a főpap elébe,
hol rágalom tőrét döfik a szívébe.
Ki vele járt viharzó tengeren,
Hány mondja most gyáván: „Nem ismerem.”
Tovább, tovább! Kereszt gyalázatát
hordva ki éri el a Golgotát?!

A könnyes, árva, viharvert csapatnak
odaát pálmát és koronát adnak
fehér, hótiszta angyalseregek.
Kitárulnak tündöklő egek.
Ujjongva zeng az örök hálaének.
De hányan lesznek, akik odaérnek?

Túrmezei Erzsébet

 

A MEGSZEGETT KENYÉR

Meghal a búzaszem. Aranykalász
Sarjad szívéből. Kaszasuhanás…
Halál, melyet megint halál követ:
a cséplőgép…kemény malomkövek…
az erjedés… a tűz… a fájdalom…
És most fehér kenyér az asztalon.

A szenvedések útján ím, felér
a Koponyák hegyének asztalára
és vár reánk a megszegett kenyér.
Mi, akik epedünk és éhezünk,
kinyújtjuk érte elaszott kezünk…
égi erőt, új életet nyerünk
és üdvösség az, amit érezünk.

Túrmezei Erzsébet

 

A NÁZÁRETI ÁCSMŰHELY DALA

Sugarak jönnek látogatni.
Derűsen csillog minden szerszám.
Fényben fürdik egy tiszta otthon.
Siklik a gyalu… hull a forgács.
A Mester megint rámmosolygott.
Siklik a gyalu. Hull a forgács.

„Csak tudnám, meddig! Évek… évek…
Mesterem, meddig ácsolunk?
Sebzett szívek epednek érted,
csodád borára ajkak szomjasak!
S mi ácsolunk, kopácsolunk
végestelen. Múlnak az évek,
siklik a gyalu, hull a forgács.

Odakinn kín, seb, jaj, nyomorgás.
Neked mindegy: harminc vagy három?
Hát nem munkálkodsz mindenáron?!”
Siklik a gyalu, hull a forgács…
„Csend! Csend! Még nem jött el az én órám.
Figyelek. Várom.
Siklik a gyalu, hull a forgács.

Emberi szándék, akarat
tíz éve – semmi.
Emberi szándék, akarat
húsz éve – semmi.
Isten egy perce – roncs világokat
újjá tud tenni.
Isten percére várni jó.
Siklik a gyalu, hull a forgács.
Míg ácsolunk, kopácsolunk,
csak érik gyógyító borunk.”

Sugarak jönnek látogatni.
Derűsen csillog minden szerszám.
Évek suhannak el fejünk felett.
Mester, szívemre száll a békéd.
Isten percére várok most veled.
Hajszoló vágyam elvetem
és csendesen, türelmesen
várom, várom.
– Odakinn kín, seb, jaj, nyomorgás. –
Múlik a harminc, jő a három.
Siklik a gyalu, hull a forgács.

Túrmezei Erzsébet

 

MÉGIS

Milyen sokat kellene hinnem,
s milyen keveset hiszek.
Mily keveset kellene vinnem,
s mennyi terhet viszek.

Egyedül Rá kellene néznem,
s magamra révedek.
Ragyog a cél viharban, vészben,
s hányszor eltévedek.

Mégis… elcsüggedjek, megálljak?
Miért csüggedjek el?
Hisz olyan keveset hiszek még,
s már az is fölemel.

Mint minden én nyomorúságom,
nagyobb a kegyelem.
Ebben hiszek, s szemem bűnbánón
megint ráemelem.

Kis hitet, hogy megerősítsen,
míg többről többre nő,
s egész a célig elsegítsen:
hatalmas Isten Ő.

Túrmezei Erzsébet