Jön a Megváltó,
meleggel, fénnyel
tölti be házunk!
Csak jól vigyázzunk,
hogy észrevétlen
el ne haladjon,
s itt ne maradjunk
mi a sötétben!
Szép karácsonyfa
nem elég nékem.
Nem elég semmi.
Jön a Megváltó:
Őt magát vágyom
szívembe venni.
Olyan lesz akkor,
mintha minden nap
karácsony lenne!
Puha jászolként
vár a szívem rád:
Végy, Uram Jézus
lakozást benne!
Túrmezei Erzsébet
Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
oly ismerős nekem az arcotok.
Tudom, tudom: ti erre jártatok
és ittátok gémeskutak vizét
és ettétek az Alföld gabonáját
és megkóstoltátok Tokaj borát
s bejártátok a délibáb hazáját.
Azért él az az ismerős, rokon
vonás megsápadt orcátokon.
Talán innét is indultatok el
égő méccsel a Vőlegény elé.
Úgy lobogott a mécs.
Úgy lobogott szívetekben a vágy.
Úgy lobogott a lelketek tüze.
Bennetek minden csupa lobogás volt!
Mélységes éj borította a távolt…
Ti nem bántátok: frissen, ernyedetlen
lángolt a mécs fölemelt kezetekben,
– lángolt egy ideig.
De a Vőlegény késett egyre még.
Olaj nem volt elég.
A lángok kialudtak:
a vágy, a mécs, az éltető remény.
Hajnal nem pirkadt az ég peremén.
A Vőlegény
bizony már el se jő.
És tovább várni nincs hit, nincs erő.
Lelankadtak a fölemelt karok,
porba hervadt a lélek reménysége:
„Olyan boldogan, bátran, bízva vártam.
Minek már? Vége!”
Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
úgy véd titeket bennem valami.
Nincs nehezebb, mint bátran, szépen várni,
mint mindig-égő méccsel állani,
ha a kémlő szem hiába figyel,
ha semmi biztatás és semmi jel,
sehol semmi.
Olyankor jobban esnék megpihenni.
Akkor könnyebb
kaput tárni a keserű közönynek
és nem várni tovább.
Da jaj, akkor már hiába rivall
a kürt, zendül a menyegzői dal,
vonul a boldog ünneplő sereg.
Kialudt mécsű, kintrekedt szüzeknek
szeméből már csak fájó könny pereg.
Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
oly ismerős nekem az arcotok.
Valami fájó, keserű rokonság,
hogy nagyon forrón, égve várjatok,
de ne a célig, mindhalálig.
Most mégis megtagadlak titeket.
Utam az utatoktól messze válik.
Várni akarok! Kitartóan várni.
Nem elcsüggedni, elernyedni gyáván.
A lankadó reménnyel szembeszállni,
túlnőni bátran minden kétely árnyán.
Nagy mégis-hittel emelni a mécset
és várni, várni! Krisztus el nem késhet.
Túrmezei Erzsébet
Borús szemű, gondbarázdált,
fáradt arcú emberek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Mellettem sodródnak el
mind az utcaforgatagban.
Várja őket íróasztal,
akta, gép, katedra, műhely,
munka terhe, kenyér gondja.
A nagy város ontja, ontja
őket végtelen tömegben.
Gondbarázdált fáradt arccal
tovatűnnek, elsietnek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Valamikor,nem is régen…
csak húsz éve… negyven éve…
mind ez a sok fáradt ember
hívő, boldog gyermekszemmel
tekintett a nagyvilágba.
Csodákat várt! Szelíd szárnyon,
ha közelgett szent karácsony,
tekintete csodavárón,
csodahívőn csillogott.
Jaj, a hajszás nagy robot
szeme fényét kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme.
Valamikor nekik is volt
gyertyafényes fenyőfájuk.
Évről évre kevesebb lett
rajt’ a gyertya… és az ágát
szelek törték, tördelgették…
Most már nincsen. Minek várnák
szent karácsony közeledtét?
A mennyország csukva-zárva.
Nem suhog az angyal szárnya.
A gyermekkor szép világa,
s vele minden – oda rég.
Most ők vesznek karácsonyfát
alkudozva, olcsó pénzen
és ők mondnak mesét.
Zúg az adventi harangszó.
Gyermekszemek lámpácskái
felragyognak – fénylenek.
Ők csak mennek fejlehajtva.
Másé már az üzenet.
Istenem, zúgó haranggá
teremtsd most a szívemet.
Istenem, harangozok:
ádventet harangozok.
Fáradtléptű embereknek
ádventet harangozok.
Bim-bam! Higgyetek megint!
Legyen ádvent bennetek!
Csodahívő szemetek
világítson a világba…
benne várakozás lángja,
benne ádventi remény!
Mert elő a Messiás!
Szeretete fénylő fáját
Lángja gyújtja, ahol várják.
Fül nem hallott, szem nem látott
égi békét, boldogságot,
el nem múló szép karácsonyt
irgalommal osztogat.
Önmagát is úgy megosztja,
hű szívét is – szeretettel.
Rózsásarcú kisgyerekkel,
fáradt léptű emberekkel,
úgy megosztja önmagát!
Jaj, a hajszás nagy robot
annyi szemnek Krisztus-vágyó
tiszta lángját kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme…
istenem, harangozok.
Ádventet harangozok.
Fáradtarcú embereknek
ádventet harangozok.
Túrmezei Erzsébet
Ha már lehullt a hó
s fekete földünket befödte,
hogy’ szállott gyermekálmok röpte
a fényes ég felé,
az égi trón elé…
De Téged nem talált meg.
Az égi gyermeket kereste,
akiről, ha leszáll az este,
csodálatos mesék borulnak,
vágytól égő gyermekszívekre.
Az égi gyermeket kereste
és nem talált rád, nem ismert meg…
Hiszen Te nem vagy többé gyermek.
Szétfoszlottak a régi álmok,
meghaltak a mesék.
A karácsonyfa lángjait
oltogatták hideg szelek…
Még mindig nem ismertelek.
Sok évbe telt, s ha Te nem jössz elém,
Megváltóm, Uram, Messiásom,
ma sem ismerlek én.
Hála neked, hogy megkerestél.
Ó, most már van karácsonyom,
s ádventi nagy csodavárásom.
Megcsaltak mind a régi álmok,
de benned nincs csalatkozásom.
Benned mindenem megtalálom.
A valóság szebb, mint az álom.
Túrmezei Erzsébet
Létezik egy ország, minek idő és tér,
nem szabja határát, hol nincsen sötétség.
Hol örök fény ragyog, hol nem váltják egymást,
éjszakák és nappalok, Isten a fényforrás.
Az Ő dicsősége ragyog, s Krisztus által,
világossága jött, a földi világba.
Ki Őt befogadja, szíve mélyén annak,
már e földön felragyog, Isten országa.
Nem gyötri félelem, az út végét látva,
küszöb a halál az örök boldogságba
Ahol Ura által, készített hely várja,
örökös otthona, az égi hazába.
Schvalm Rózsa
KERESZTYÉN VERSEK 