HAMAR KIALVÓ MAGYAR LÁNGOK

Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
oly ismerős nekem az arcotok.
Tudom, tudom: ti erre jártatok
és ittátok gémeskutak vizét
és ettétek az Alföld gabonáját
és megkóstoltátok Tokaj borát
s bejártátok a délibáb hazáját.
Azért él az az ismerős, rokon
vonás megsápadt orcátokon.

Talán innét is indultatok el
égő méccsel a Vőlegény elé.
Úgy lobogott a mécs.
Úgy lobogott szívetekben a vágy.
Úgy lobogott a lelketek tüze.
Bennetek minden csupa lobogás volt!
Mélységes éj borította a távolt…
Ti nem bántátok: frissen, ernyedetlen
lángolt a mécs fölemelt kezetekben,
– lángolt egy ideig.
De a Vőlegény késett egyre még.
Olaj nem volt elég.
A lángok kialudtak:
a vágy, a mécs, az éltető remény.
Hajnal nem pirkadt az ég peremén.
A Vőlegény
bizony már el se jő.
És tovább várni nincs hit, nincs erő.
Lelankadtak a fölemelt karok,
porba hervadt a lélek reménysége:
„Olyan boldogan, bátran, bízva vártam.
Minek már? Vége!”

Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
úgy véd titeket bennem valami.
Nincs nehezebb, mint bátran, szépen várni,
mint mindig-égő méccsel állani,
ha a kémlő szem hiába figyel,
ha semmi biztatás és semmi jel,
sehol semmi.
Olyankor jobban esnék megpihenni.
Akkor könnyebb
kaput tárni a keserű közönynek
és nem várni tovább.
Da jaj, akkor már hiába rivall
a kürt, zendül a menyegzői dal,
vonul a boldog ünneplő sereg.
Kialudt mécsű, kintrekedt szüzeknek
szeméből már csak fájó könny pereg.

Szüzek az éjszakában,
kialudt mécsű, meglankadt szüzek,
oly ismerős nekem az arcotok.
Valami fájó, keserű rokonság,
hogy nagyon forrón, égve várjatok,
de ne a célig, mindhalálig.
Most mégis megtagadlak titeket.
Utam az utatoktól messze válik.
Várni akarok! Kitartóan várni.
Nem elcsüggedni, elernyedni gyáván.
A lankadó reménnyel szembeszállni,
túlnőni bátran minden kétely árnyán.
Nagy mégis-hittel emelni a mécset
és várni, várni! Krisztus el nem késhet.

Túrmezei Erzsébet

 

JÖN KRISZTUSOD!

Most advent van. Mécsemben új olajjal
Az Araráton állok. Figyelek.
Nincs ennél nagyobb és fontosabb
Dolgom most még, hisz zártak az egek.
Most advent van. De karácsonyra várok!
Advent után karácsony lesz, hiszem.
Most csend honol szívemnek rejtekében,
De benne fénylő adventom viszem.

Ha véget ér az adventi idő, Ő
Ígérte, jő, és meg is érkezik.
Kitárom majd Előtte fénylő vággyal
Adventi nagy várásom érzetit.
Hitemet is, mit őriztem a zajban,
Bánatban, gyászban, sötétben, vakon,
Szent szavait, mit énhozzám intéz majd,
Alázatos örömmel hallgatom.

Most még a csend, az ünnepek előtti
Nagy némaság zárja körül el Őt,
De virágos pompában látok én már
Minden hóval, faggyal fedett tetőt.
Adventi hit tanít szeretni, tűrni,
Várni, segítni itt mindenkinek,
Ezzel tudom hirdetni hangos szóval:
– Jön Krisztusod! Készítsd Néki szíved! –

Kárász Izabella

 

ADVENTI CSENDBEN

Adventi csend van.
Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben
Lehullok, Uram, eléd.
Adventi csendben
Csak hitem kis mécse ég;
Adventi csend van.
Köröttem mély a sötét.

Adventi csend van…
Készül-e, mond, a szíved?
Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e hited?
Adventi csendben
Szunnyadsz tán? Lámpád nem ég?
Adventi csend van…
Krisztus vár éretted még.

Almási Mihályné

 

A BALGA SZŰZ

Messziről int a titkos végtelen,
A csillagok sziporkázva égnek,
Annál sötétebb minden idelent,
nehéz, komor, vajúdó az élet.

Kiáltás hangzik az éjszakában:
– Tartsátok mind magasra mécsetek!
Akit vártok, az ajtó előtt áll:
A Vőlegény elébe menjetek!

…mennék, de alig ég a mécsesem.
Mért is aludtam a várás alatt?
A többiek fényes lámpáikkal,
én meg – jaj, hol vegyek még olajat?!
Lépni sem tudok a félelemtől,
ha most foghatnék egy erős kezet…!

– Uram!
Te vagy? Te hajolsz le hozzám?
A menyegzőre… Veled mehetek?
Te vagy, tudom már:
Te, aki
a pislogó mécset nem oltod el,
és megkegyelmezel a megrepedt nádnak!
Uram,
ha még mondhatnék valamit,
e z t hadd mondjam én a világnak!

Lukátsi Vilma