NE SÍRJ!

Ne sírj azért, mert szeretsz engem!
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes szomorú arccal,
folytasd kacagásod,
nevessünk együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék nevem a házunkban,
ahogy mindig is hallható volt.
Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék
a gondolataidon kívül…
csak mert a szemem nem lát…
Nem vagyok messze ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd jól van minden.
Meg is fogod találni lelkemet,
és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet.
Kérlek légy szíves…, ha lehet,
töröld le könnyeidet
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.

Szent Ágoston

 

A NAGY VIZSGÁN

A III. á), mind a kedves társak,
ravatala körül zokogva álltak.
S ott feküdt csendesen, fehéren mint a
lehullott hópehely, a kis Alinka.
Jaj, soha többé nem indul a lába
friss, reggeli órán az iskolába.
A fehér kéz betűt betűre vetve
nem ír többé a dolgozatfüzetbe.
Ajka nem nyílik mondani a leckét.
Alinka elment, pedig úgy szerették.
A bizonyítványosztást meg se várta.
Szárnyra kelt, mint a költöző madárka.

Talán korán volt útnak indulása.
Talán hiányos maradt a tudása.
Amerikáról nem tud… rég hiányzott. –
De jól ismeri már a mennyországot.
A III. á)-t bár alig hogy kezdte,
a másik iskolát már elvégezte.
Jézus se látta már annak hiányát,
s vizsgára vitte kicsi tanítványát.
Bölcsek, tudósok állnak ott remegve.
Alinka bátran néz a napszemekbe.
S míg a kérdések titkos zengzetétül
értelem, elme éjbe, mélybe szédül
és fel nem éri elrejtett csodájuk:
gyermekhite még tud felelni rájuk.
Mi még itt a földi iskolába járunk.
De amíg várjuk a bizonyítványunk,
s nem hagy nyugodni: Jaj, hogy feleltünk?
– a nagy vizsgára készül-e a lelkünk?
Ő már megállta, s örök dicsőségben
zeng hozsannákat odafenn az égben.
A földi bizonyítványt meg se várta.
Szárnyra kelt, mint a költöző madárka.

Túrmezei Erzsébet

 

KÉT HAZÁM VAN

Két hazám van,
első és második hazám.
Mindkettőt szeretem.
A másodikat akkor igazán,
ha az elsőből él az életem.
A második a föld
és az első az ég.
A második a közel,
az első: nem tudom,
közel vagy messze még.

A második hazám
virágot ad nekem,
kenyeret ad nekem,
kaszanyéllel s építőkövekkel
miatta kérgezem a tenyerem.
Belémélyesztem az ekém vasát,
s terem.
De ha az első nem ragyogna rám,
nem volna más a második hazám,
csak sírverem.
Mert azt mondanám, hogy nem érdemes.
Rigó fütyülne, a pacsirta szárnya
dalterhesen nagyon magasan szállna,
a szép tavasz-világ
zengne, fakadna, bomlana.
Lüktetne fában, kőben és szívekben
az élet dallama,
mégis azt mondanám: nem érdemes.
Ugyan miér’,
Ha minden véget ér?

A lomb lehull, tavaszra jő a tél,
még a bimbóból is halál beszél.
De én nem mondom, hogy nem érdemes,
és töröm az ugart,
és mindegy nekem, akármeddig tart.
A téli fák csontujjaira is
békésen rámosolygok: majd kihajt.
A sír az egyik part,
és túl a másik part.
Itt véget ér,
itt akármeddig tart,
ott végtelen.

Ez a hit jár velem.
Az Isten jár velem.
Húsvéti Isten és húsvéti hit.
Ugart török, vetek és aratok,
s fejem télben, tavaszban csüggedetlen
felemelem.

Túrmezei Erzsébet

 

EGY ÚT VEZET CSAK ÉGBE

Keskenypalló örvénylő ár felett.
Sötét, mélységes szakadékon át,
odaöntve egyetlen út gyanánt,
két összerótt hatalmas szálfa: mint
kereszt.

A szakadék szélén egymásután
lépnek elő a vándorok.
A túlsó partról érkező sugár
megvilágítja halvány arcukat.
A mélységtől mindegyik visszaborzad,
remegve hátrál, s híd után kutat.
Aztán riadtan nézi a keresztet,
az egyetlen utat.

Hol a jótettek, és érdemek fénylő,
tarka ívű szivárványhídja itt?
Lelkek bolyongnak a félelmes parton.
Vallatják az öröklét titkait.
Sikoltó sírással hidat keresnek
és nem találnak sehol csak keresztet.

Kereszt… kereszt… nem ismerős nekik?
Lenn tele volt vele az életük.
Találkoztak mindennap szüntelen.
Állt úton-útfélen.
Templomok tornyán égre csillogott,
setéten állt minden oltáron ott,
és határszéleken árválkodott.
Odatűzték a magányos tetőre,
ezerszám őrködött a temetőre.

Ó, még ékszert is csináltak belőle,
és olyan megszokott lett… megszokott.
Most mégse mernek megindulni rajta,
hogy átjussanak fénylő, biztos partra.
Úgy rettegik a megszokott keresztet.
Sikoltó sírással hidat keresnek.
Az az egyetlen út a túlsó partra,
nekik gúny, nekik, ítélet jele,
mert odalenn nem törődtek vele.

De az a gyermek… mintha nem is félne.
Mosolygó arccal odalép a szélre,
s a nagy kereszten úgy indul a lába,
mintha az Isten mentő kezén járna.
És az az asszony… nem szédül alá?
– hisz a magányos hídon nincsen korlát.
Nem! Míg ott lenn pusztaságokon járt,
kereszt vezette, kereszt támogatta,
s biztos a lépte,
bármit üvölt a gyilkos ár alatta.
Remegő térddel megindulna más is.
– most jó volna a kereszt menedékül! –
de meginog s a titkos mélybe szédül.

Mind odaérünk.
Megáll a szívünk és meghűl a vérünk.
S aszerint vár ránk kegyetlen ítélet,
hogy lenn a kereszt lelkünknek mivé lett.
A szédítő, kavargó ár felett,
sötét, mélységes szakadékon át,
odadöntve, egyetlen út gyanánt
vár reánk a kereszt.

Túrmezei Erzsébet

 

EGYÜTT MENTÜNK

Testvérekké tett
ádventi vágy, karácsonyi öröm.
A csillagvonta, titkos fénykörön
belül mindenki testvér.
Te azt kerested, amit én keresetem.
Én azt kerestem, amit te kerestél.

A földi, szép karácsonyokon át
örök karácsony útján vándoroltunk.
„Közelebb Hozzá!” – súgta a szíved.
„Közelebb Hozzá!” – verte az enyém.
És nem álltunk meg, és testvérek voltunk.

Halott vagy. Tudom. Sírban vagy. Tudom.
De én nem láttam halott arcodat,
sírod mellett se álltam.
Hogyan is keresnélek a halálban?!
Mi mentünk az úton,
örök karácsony útján
teveled mentem én.
„Közelebb Hozzá!” – súgta a szíved.
„Közelebb Hozzá!” – verte az enyém.
Aztán fényes kapu tárult az éjben
és égi csengő halk hívásaképpen
szólalt a hang:
„Giling-galang! A karácsonyfa kész.
Ádvented véget ért. Giling-galang!”
Gyermekörömmel áthaladt a lábad.
A fényes kapu bezárult utánad.
Égi fenyők lobogó lángja mellett
Beteljesült minden ádventi vágyad.

Örök karácsony útján együtt mentünk.
Ádventi vággyal most is megyek én.
„Nyugodni Benne!” – súgja a szíved.
„Közelebb Hozzá!” – veri az enyém.

Túrmezei Erzsébet