Mindent megmondott, amit cselekedtem!
A kútnál tőlem kért vizet;
élő vízzel Ő kínált meg engem.
Nem kérdem többé: Melyik a szent hely,
ahol az ember Istenét imádja;
Tudom a titkot: Rátaláltam a Messiásra!
Mindig új kalandra űzött-hajtott
izgága vérem. Most pedig futok,
hogy új titkomat mindenütt elbeszéljem!
Nincs már szívemnek szégyellt homálya,
gyötrő kérdőjele. – Siessetek!
Itt jár, ti is találkozhattok Vele!
Siklós József
Ma elém szállt egy világító árnyék,
Emlékalak, ki ma is köztünk jár még.
Tespedt falun, forrongó városon
Így énekel, mint sebtén átoson
Népek nyomában hullongó haraszton
A sikárbeli asszony:
„Napsütötte úton boldogan futok,
Szívemben dobban gyönyörű titok.
Buzogva csobban, mint forrás a kőben,
Kitörni készülőben.
Tegnapi éltem – törött kőveder –
A feledésnek útfelén hever.
Dicső jövendőm ma elébem intett:
Valaki rám tekintett.
A szeme fénylőbb, mint a déli ég,
Tüzétől minden földi vágy kiég.
Leperzselt, szomjas tarló lesz a lelkünk
Élő vízért esengünk.
Szava zápor. Égi áradat.
Vádolva ver, tikkasztva zúg, szakad.
Míg sajgó lelkünk öntudatra éled,
S felujjong, mert Övé lett.
Vásár, versengés, temetési jaj,
Duhaj, rikoltás, nevető zsivaj,
Ne fojtsd el a szót jó hírt mondó számon!
Repesve hadd kiáltom:
A Szent, az Áldott közelünkbe jött!
Hallgatva vár a városunk előtt.
Megtépett, kínzott, szennyes, árva lelkek,
A Kúthoz futva jertek!
Menekvő szívek, hajszolt életek,
Ne az én gyarló szómnak higgyetek!
Bocsássatok, hogy lábához omoljak
A csendben, ahol az élő víz csobog csak
Míg égigzengő kórusban kiáltjuk:
A Krisztust megtaláltuk!
Dömötör Ilona
Samáriában tűz van.
Ki lesz irgalmas neki?
Samáriában bűn van:
Egy asszony és hat férfi.
Sikáron szél sikál csak,
lelket sikkasztva, rontva,
szegényszag, rossz sakálhang.
Sikár az ország rongya.
Lehet az ördögé már
a kút is: Jákób kútja –
De Jézus ott ül némán.
Erre visz vándorútja.
Hat óra. Jön az asszony,
s az „Adj innom“-ra kérdez:
„Zsidó vagy, s nem haragszol? “
– Nincs csak egy világnézet. –
Ha ismernél, te kértél
volna vizet – de élőt,
melytől örökké élnél…“
És meghökken a kérdő.
„Sohasem szomjaznék többé?
Sohse hallottam ilyet.
Ily messze sohse jönnék:
add nékem hát e vizet…“
És megy már visszatérőn
az asszony veder nélkül,
és hírt visz féligértőn,
örömöt, szinte szédül.
Samáriában tűz van:
benső, izgalmas, égi.
Samariában fű hajt,
a harmatcsepp meséli…
Tíz, száz szív, csodaritmus,
ébredés, boldog ámen:
Ő az, Ő a Krisztus,
aki Sikáron átment.
Sántha György
A levegő tüzet lehel,
Mindenki árnyékban delel.
Még a vad is odvába bújt,
Csendes, kihalt most minden út.
De ím, a kút felé siet
Egy asszony merni friss vizet.
Ő épp ilyen órát keres,
Mikor a kút s az út üres.
Az emberek tekintetét
Kerülni van oka elég,
Az élete vétkes, sivár,
Megveti az egész Sikár,
Meg az egész Samária,
Jobb volna tán meghalnia!…
Ni, ott a kútnál ül egy idegen!
– Ki lehet az, én Istenem! –
Lábán az aszú föld hamva, pora,
Látszik, hogy hosszú útnak vándora.
De nem sejti az asszony, hogy ki légyen,
Nem sejti, hogy lelki békéje lészen.
Talán egy vándorló írástudó:
A köntöse mutatja, hogy zsidó,
És ha zsidó, úgy hát ellenség!
Micsoda gonosz véletlenség,
Hogy ő, az emberkerülő,
Aki a kúthoz lopva jő,
Nemcsak hogy egy embert talált,
Hanem még hozzá Izráel fiát,
Ki az egész Samáriát
Megveti, gyűlöli mindhalálig!
De mily csoda: az idegen
Nem fordul el zord hidegen,
Sőt nyomba szóba áll vele:
„A vedredet merítsd tele
És adj – az Isten majd megfizet –
Adj nekem egy ital vizet.“
Az asszony nagy szemet mereszt:
Zsidó létedre, hogyan kéred ezt,
Én tőlem, földnek iszonyától,
Gyűlölt népnek lenézett asszonyától?“
Az idegen szemében fény ragyog.
„Ha tudnád te, hogy én ki vagyok!
És ha tudnád te a hívőknek részit,
Amit számukra az Isten készít:
Te kértél volna tőlem, nem hiszed?
És kaptál volna élő vizet!“
„Uram, az ajkad mit beszél?
Vödröd nincs, s a víz színe mély.
Jákób, ki már e vizet itta,
Meríteni azt még ő sem tudta
Vödör, s kötél nélkül, csak úgy marokkal,
S nem vagy te nála kisebb sokkal?!“
Ő szól: „Ki e vízből iszik,
Megint, hamar megszomjúhozik.
De oly vizem van énnekem,
Hogy meg nem szomjúhozik sosem
Ki abból iszik, sőt benseje
Élet vizének lesz buzgó kútfeje.“
Mohón kiált az asszony: „Jó, Uram!
Adj nékem is ilyen vizet, ha van.
De jó lesz majd, a nap hevén
Nem kell, hogy a kútra járjak én.
Megbújhatok házam falán belül
Vádló emberszemek elől!“
Amaz csupán annyit felel:
„Eredj, és hívd férjedet el!“
„… A férjemet? “ – az asszony kérdi
S azzal hozzáteszi keserű daccal: –
„Férjem nincs!“. „Nincsen? Hát igaz,
Öt férjed volt, s aki most van, nem az.“
Az asszony döbbenve tág szemet nyit,
Ki ez, hogy tudja titkait,
Az élete bűnét, sebét,
Mindazt, mi benne rút, sötét!
„Uram! – kiált –, próféta vagy tehát!
Választ a kérdésemre adj hát:
Mi e helyen imádkozunk,
Az Istennek itt áldozunk.
Zsidók hite szerint ellenben
Nincs szent hely, csak Jeruzsálemben.
Ó, mondd, kinek van igaza?
A szívnek hol van vigasza,
Melyért oly nagyon eped…
Ó, mondd, igaz vallás melyik?
Egy bűnös élet terheit
Lerakni hol lehet, ó, hol lehet?!“
Komoly, nagy válasz szól e szóra:
„Asszony, eljő, hidd el, az óra,
Mikor ki imádkozni vágyik,
Sem Jeruzsálem templomáig
Nem kell, hogy menjen,
S nem kell, hogy várjon, míg felérne
A Garazim hegy szent helyére,
Ahol Samaria népe áldoz,
Eljő az óra, s íme, most van,
Mikor nem fényes templomokban
Szólhat csak Isten-imádás.
Csak annyi kell: lélek és igazság,
Az egeket hogy általhassák,
S nyomukba szálljon az áldás.
Az Isten lélek, és ő azt kívánja,
Hogy minden lélek őt imádja,
Lélekben és igazságban tegye.“
Az asszony szól: „Ez akkor lesz, ugye,
Mikor, akit sóvárogva várunk,
Eljő a mi dicső Királyunk,
Minden népnek Messiása.
Ki a titkot mind megjelenti,
Fényét az éjszakába hinti,
Bűnös lelkünk életre menti,
S lesz minden szívnek gyógyulása.
Tudom, a Krisztus hogyha eljő,
Akkor eloszlik minden felhő,
Az üdvösség napja felragyog.“
Az idegen szól: „Eljött. Én vagyok!“
Vargha Tamás
KERESZTYÉN VERSEK 