„Megtértem” – mondod halkan, én
hittel bólintom rá az áment.
Itt járt, lelkedhez ért a Szél,
ki tudja, honnan jött, s hová ment.
***
„Hát megtértem apám…”
– Ha te tudnád ebben a részed,
így szólnál szelíden, meg-megakadva, fiam:
„Megragadott az az Úr, AKI van,
AKIRŐL te beszéltél,
AKI elől a szívem
éveken át menekült”.
Füle Lajos
A sámli szürkén, személytelenül
kuporgott benn a leghomályosabb
sarokban… ott a fényes bútorok
honában eltűrt senki volt az árva.
A pianínó szinte meg se látta,
az intarziás szekrény gőgösen
illegetett fején egy hetyke vázát,
kuncogva álltak tarka szőnyegen
a karcsú lábú székek: büszke pávák.
Mikor a szöszke kisfiú belépett,
felé fordultak hívón mosolyogva.
De ő szaladt az elhagyott sarokba,
és átölelte szótalan a sámlit,
kicipelte a szoba közepére,
s hozzásimult, mint hűséges barát…
– És betöltötte lassan a szobát
a kicsinyek különös dicsősége.
Füle Lajos
Lelkünket, mint a fényt az este,
az ég magához visszavonja.
Hanyatló árnyék hull a rögre:
a testünk porrá lesz a porba’.
Utánunk másik nemzedék jön.
Mi lesz szerelme, álma, útja?
Eltéved-e a rengetegben,
nyomunkat hogyha szél befújja?
Én nem tudom, de lelkemet, mint
élő tükröt, a fénybe tartom,
hogy ISTENÜNK örök derűjét
sugározza fiúnkra arcom.
Kegyelme százezernyi színét
szeretném így tükrözni vissza.
Hadd láthasson ő is az égig,
Míg lelke ezt a fényt felissza!
Füle Lajos
Nézd, kisfiam, apád ma fáradt,
nem bírja el terhét a szónak.
Nincs itt helye a nyargalásnak,
csend-jászolhoz kösd most a csikódat!
Tudom, tudom: már reggel óta
várod, hogy majd az esti óra
új színeket, élményeket hoz.
Bocsásd meg ezt: búmban ne ostorozz!
Csókolj meg, így, ne sírj no, menj el,
játssz egy kicsit! Én meg lefekszem.
Takarj be egy kevéske csenddel!
Könnyebbedik talán kereszten.
Füle Lajos
A rózsakertben
gyermeksereg játszik,
hancúrozik
a fűben és cicázik.
Rázza, veri
a karcsú rózsafákat,
száll száz szirom:
kitépett lepkeszárnyak…
A sok gyerek
a sok sziromra gázol,
egy ágat is
letör egy rózsafáról.
Bimbót nyitott,
már illatát lehelte,
fonnyadva lel
ma rá a naplemente.
Nem lesz soha
belőle büszke rózsa.
Kis szöszke lány
egy tüskét tép le róla:
„Nincs még ilyen,
emlékbe elviszem ezt.”
Fut is tovább,
beszéde szinte dermeszt.
Nincs még ilyen?
Ne tudd meg, szöszke lányka,
hány tüske van
az út finom porában!
Ne tudd, ne sejtsd,
milyen a dolgok íze,
s hány tüske jut
a lábba meg a szívbe!
Ha elhagyod
korod – e rózsakertet –,
ki menti meg
tüskétől árva lelked?
Bűntől ki véd,
hogy durva láb nem érjen,
ha szirmaid
ott szállnak már a szélben?!
Gyermeksereg
a rózsakertben játszik,
hancúrozik
a fűben és cicázik.
Tüskéhez ér
s kicsöppen néha vérük.
…
Imádkozom
lehajtott fejjel értük…
Füle Lajos
KERESZTYÉN VERSEK 