MAGDOLNA A SÍRNÁL

A sír sötét, a sír üres,
Egy árva, bús szív retten,
Azt keresi, aki meghalt
A durva fakereszten…
A hajnalpír pirosra fest
Mindent a szürke tájon,
Egy kismadár énekbe kezd
A zöld olajfaágon.

Könnyzáporok folydogálnak
Egy égő asszonyszemből,
Éji árnyak tűnnek tova
A mély hajnali csendből.
A sír sötét, a sír üres,
Egy árva, bús szív reszket,
Könnyes két szem mintha látná
A véres kín-keresztet.

Kicsiny madár, halkuljon el
Ajkadon a víg ének,
Harmadnapján egy daltalan,
Szomorú temetésnek…
Ne szűnjön meg a fájó csend,
Hiszen üres a kripta:
,,Elvitték az én Uramat,
Ó, ki hozza őt vissza?’’

,,Asszony, mit sírsz?’’ – kérdi egy hang
A kerti félhomályban.
Vigasz, erő s öröm vibrál
E drága, szent csodában!
Nyíljatok csak glicíniák,
A Rabbi jár a kertben, –
Feltámadott, aki meghalt
Az átkos fakereszten!

Tavasz-virág, olajfaág
Boruljatok az útra,
Legyen most már tövistelen
A szenvedő Hős útja…
Kicsiny madár magasra szállj,
Hirdesd a nagy világnak:
Uralma dőlt, hatalma tört
A zord, rideg halálnak!

A sír sötét, – a nap ragyog
És egy boldog szív zengi:
Jézusomtól, Megváltómtól
El nem szakaszthat senki!
A sír üres, a szív tele,
Miénk az égi béke,
Hála néked, feltámadt Hős,
Bűnösök menedéke!

Somogyi Imre