Most én mesét mondok valakiről,
Aki sohase élt, de mindig él.
Királyfi volt, dús, délceg, daliás.
– Keleti szép legendák hangja kél. –
Sohase élt és mégis mindig él.
Úgy hívták Józafát.
Királypapának egyetlen fia.
Jaj, ha majd kínt, nyomort kell látnia,
rémekkel hadba szállnia:
öregség, szenvedés, halál…
„Nem, rejtsük őt el fényes palotába,
Ahova még az árnyuk sem talál.
A kertjében viruljanak virágok,
de tűnjenek el titkos éjeken,
s reggelre mindig friss virág legyen!
Csak fényt és ifjúságot,
életet, erőt lásson mindenütt,
sohasem tűnő derűt.
Csak édest ízleljen, ne keserűt.
Be se botoljék roskadt, öreg lába
a dalos, boldog csodapalotába.
Lehelje minden tavasz illatát!
És át se lépve a bűvös határt,
örök tavaszban, fényes sugarakban
nőjön fel Józafát.”
S Józafát felnőtt. Cifra palotáját,
csoda-börtönét, ifjúsága táját
untig ismerte, s szövődött az álom:
mi van odatúl a határon?
Elérkezett a bűvös alkalom,
amikor parancs, tilalom
nem bírta többé fogva tartani
örökifjú virágai között.
Elindult a világba Józafát.
S rongyos, öreg koldusba ütközött,
halottat hoztak a ravatalon,
alélt beteg feküdt az útfélen.
„Jaj, mi ez mind!?” – Kín… öregség… halál…
A porból lettek sorsa idelenn.
„Ki vagy, hogy nem tudod, nem ismered?”
„Ne kérdd! Jaj, nem tudom, nem akarom!”
„Honnan ez a különös idegen?”…
Királypapának egyetlen fia,
sohase élt és mégis mindig él.
Nem született, de mindig születik.
Milliom bölcsők ringva rengetik.
Te is. Én is. Megint egy Józafát.
Gyermekszemek csodálják a napot,
csillagot, fénylő harmatot,
virágok kelyhét, madarak dalát…
Gyermekszívek örülnek a tavasznak,
míg nem látnak halált.
Aztán… koporsót hoznak az úton,
és jönnek roskadt öregemberek,
halvány arcok kíntól vonaglanak…
s tágranyílnak fényes gyermekszemek.
A legkeményebb szív is megtörik,
a legerősebb szív is felsajog.
Jaj, mi ez mind?!
Nem tudok róluk és nem is karok!
…Volt nekem fényes tavaszpalotám,
ott még a virág nem hervadt soha.
De oda vissza nincs út, nem vezet.
Meghalt az élet pogány mosolya.
Sóhaj szakad föl
összetört, rémült Józafát-szívekből:
Hol itt a cél? Hol a remény?
Élet? Halál? Minek, miér’?
És itt az utak ezerfelé válnak.
Idáig mindenki elér.
Aztán feledni próbál léha zajban,
vagy a lelkét kemény robotba törve,
vagy vonszolja aléltan, elgyötörve
szétfoszlott álmát át az életen.
Így hordtam én is Józafáti sorsom:
az elveszett csudatavasz képék
és a könyörtelen rideg valót…
De most a fejem bízva fölvetem.
Tudom: öregség és tudom: halál.
Tudom, fájdalmak. Jönnek, rámszakadnak,
és meg nem óv előlük semmi sem.
De hervadásban, dérlepett mezőn
Kézen fogott az élet Fejedelme,
s most őrizem erős élethitem.
Tudom, hogy elhervadnak a virágok,
sápadtan hull a lomb, amerre járok.
Nem tartják távol
a hervadást legendás bűvkörök,
mégis tudom:
az élet győztes és örök.
Túrmezei Erzsébet
KERESZTYÉN VERSEK 