KIS ANGYAL KÉRÉSE

Odaáll egy kicsi angyal
Úr Jézus elébe,
belenéz a jó Megváltó
szerető szemébe.
Lehajol a nagy Király, hogy
könnyítsen a dolgán.
Megkérdezi nyájas szóval:
„Mi baj, kicsi szolgám?

Jó-e, szép-e itt az égbe’,
hova szíved vágyott?”
„Ó, köszönöm, Uram Jézus,
ezt a boldogságot.
Nem vetekszik a sorsommal
még a királyé sem.
Mégis… mégis Uram Jézus,
volna egy kérésem.

Éhségnek és fájdalomnak
én színét se látom.
Hanem tudod, lenn a földön
van egy kis barátom.
Tudod, az a Vili, aki
Rólad beszélt nekem,
mikor ott a fehér ágyban
feküdtem betegen.

Uram Jézus, azt a Vilit
áldd meg nagyon, kérlek.
Add, hogy hozzád hű maradjon!
Minden rossztól védd meg!
Te adj neki meleg ruhát
kenyeret, ha éhes,
Te segítsd őt napról napra
közelebb az éghez!”

Mosolyog a jó Megváltó.
Tudom, meghallgatja.
meg is simogatja.
Kiterjeszti mentő kezét
Vili fölé áldva:
hadd jusson el ő is egyszer
fényes mennyországba.

Túrmezei Erzsébet

 

KARÁCSONY KÍNÁBAN

Ott, ahol a tenger sárga,
s egy titokzatos országra
tekint alá szép napunk,
perceit vidáman élte
három kínai legényke:
a kis Csing, a Csáng, a Csung.

Itthon pedig, magyar tájon,
szintén élt ugyancsak három
fiatal kis harcosunk
nagy hittel kicsiny szívében.
Annyi idős forma éppen,
mint a Csing, a Csáng, a Csung.

Úgy vágytak valamit tenni
Jézusért, akinek semmi,
semmi kevés nem lehet,
aki mindent felhasználhat…
üdvére egy kis pogánynak,
aki mindent megtehet.

Karcsi vitte a labdáját,
Palkó meg a trombitáját,
képeskönyvét a Jani:
szeretettel adakoztak,
hogy a kicsi pogányoknak
legyen mivel játszani.

Elérkezett a várt este.
A kínai gyermekekre
ráborult a szent öröm.
Kimondani alig bírták,
úgy nevették vagy úgy sírták:
„Köszönöm, jaj, köszönöm!”

„De hát hogy lehet az – kérdik
a kedves missziós nénit, –
hogy a Csing labdát kapott?
Hisz ez volt a legfőbb vágya!
Este-reggel kis ágyába’
Ezért imádkozgatott.”

Csung is trombitára vágyott,
s tessék megkérdezni Csángot,
vele bírni se lehet:
könyvét szívére szorítja,
hiszen nagy annak a titka:
Imádságra felelet!

Ó, milyen boldog, nagy este!
Kis szívünk örömrepesve
hitet hirdet és csodát:
„Hisszük már, hogy Ő az Isten!
Nincs más, aki így segítsen,
s ennyi boldogságot ád.”

Kis keresztyén harcosok, ti,
szoktatok-e adakozni
tiszta szívvel, örömest?
Most is eljön nemsokára,
nem várat sokat magára
a kedves karácsonyest.

Jézus mindent felhasználhat
üdvére egy kis pogánynak,
s olyan esdekelve hí:
„Annyi szegény kis pogány van
Ázsiában, Afrikában:
Jöjjetek segíteni!

Boldog, fehér gyermekek, ti,
segítsetek megkeresni
nékem, ami elveszett!
Segítsetek megkeresni,
imában hozzám vezetni
sok-sok pogány gyermeket!”

Túrmezei Erzsébet

 

A NAGY KÍVÁNSÁG

Siet haza. Fáradt a lépte.
A kopott ajtót már elérte.
Ott hallgatódzik egy parányit,
aztán a kis családra rányit.
Az öt kicsinyt az asszony éppen
most fekteti le sorra szépen.
Vidám, meglepett ujjongás a
fáradt apa fogadtatása.
Leül a székre, hosszan hallgat.
Örül az öt csicsergő hangnak.
Est imájuk, amint mondják,
mintha levennék minden gondját.
Ha ők hordozzák az imákat,
van dolga most az angyalkáknak.

Karácsonyeste nincs már messze,
s ki mit kívánna, mit szeretne,
elsorolgatja kérő szóval,
úgy beszélget a Megváltóval.
Egyiknek sincsen nagy igénye.
Szegény gyermek mi sokat kérne?
Karácsonyfát, cukrot a fára,
égő gyertyákat zöld ágára.
Pénzt apukának tüzelőre,
új talpat a lyukas cipőre.

A kis Annus csak várja békén,
míg rá is sor kerül a végén,
s kicsi kezét imára téve,
kitekint a csillagos éjbe:
„Édes Úr Jézus, kérlek szépen,
Hozz karácsonyra babát nékem.
Beszélőt, alvót, aranyhajút.
Az égtől ide úgyse nagy út.
S a ragyogó csillagboltokban
Teneked bizonyosan nagyon sok van.”

A bízva mondott kis imádság
után a fáradt szempillácskák
lecsukódnak, s az édes álom
öt gyermeket hord szelíd szárnyon.

Hallgatagon, szomorú szemmel
tekint az asszonyra az ember.
Úgy fölment mindennek az ára,
dehogy telik alvó babára.
Kicsi Annus, nagyot kívántál.
Ha szüleid szívébe látnál,
s tudnád, hogy ott marcangol, éget,
vissza is vonnád a kérésed.
Vagy mosolyognál bízva, szépen:
„Hiszen én az Úr Jézustól kértem!”?

Telnek a napok gyorsan, frissen.
Nem lelnek tétlenül senkit sem.
Annuska is dolgozik, fárad.
Kér anyukától rongyocskákat.
Kisimítgatja, összerakja…
„Minek, kislányom?” – kérd’ az apja.
S hittel felel a gyermek szája:
„Ez mind az új babám ruhája.”

Elérkezik a szívrepesve,
csengve várt karácsonyeste.
Cukrot raknak a fenyőfára,
égő gyertyát zöld ágára.
S egy olcsó kis baba is vár a
nevetőszemű Annuskára.

Jaj, ha majd sír: „Nem ilyet kértem.”
Miért is tud beszélni? Miért nem?
– Valaki zörget. Beeresztik.
Megkérdik nyájasan, mi tetszik.
Csomagot hoz a szomszéd házból,
egy szomszéd édesanyától.
Ő küldi szeretete jelét,
meghalt kislánya játékszerét,
hogy így áldozzék emlékének.
A szülők csak ámulnak, néznek.
Kibontják… Ó, csodák csodája,
Ott az Annuska nagy babája!
„Mama!” – sír a szó a szájárul.
Nagy kék szeme csukódik, zárul.

Láttán ennek a szép csodának,
Mozdulatlan, mély csendben állnak.
S kis Annuskával kéz a kézbe’,
közéjük mintha Jézus lépne.
Szelíd szemrehányással szólva,
„Hát van, amit a hit nem nyer meg?!
Miért nem hisztek, miként e gyermek?”

Túrmezei Erzsébet

 

SPURGEON TANÍTÁSA A HITRŐL

Én a hitet szószerint veszem,
Hinni valamit, annyit teszen:
Nem kutatni kétkedőn utána
Nem kérdezni még sokszor, – hátha
Mégsem úgy van, – húzódni tőle,
Amíg meggyőződünk felőle.
Az üdv dolgait amint van hiszem,
És a hitet szószerint veszem.

Oly egyszerű az üdv nagy útja:
„Higgy és üdvözülsz” – így van megírva.
Annyi az egész: Higgyed és higgyem,
Hogy az Úr Jézus meghalt értem.
Halálával minket megmentett,
Ingyen kínál örök életet.
Fogadd el a feléd nyújtott kegyet,
Csak hinnünk kel és a miénk lehet.

Egy vasárnapi iskolában
Erről szólott a lecke tárgya,
S a gyerekek könnyelműen veszik:
Megszokott tárgy már a hit nekik.
A tanító magyarázza s kérdi,
Gyermekszívnek nehéz megérteni.
Arcukról látja, hogy csak nem értik,
Ezért másképpen magyarázza nékik.
Óráját zsebéből kiveszi,
Kinek kell ez óra? – kérdezi.
A gyerekek csak mosolyognak,
Nem hiszik amit most hallottak.
Nem kell! – kiáltja vissza Janika,
Mert úgysem adja, mondja Marika.
„Gyere Gyurika legyen hát a tied!”
Dehogy fogadná el, szinte megijed.

Nem hiszik, hogy az övék lehetne,
Kezüket sem nyújtják érte.
Akkor a kis Jóska kimegyen,
„Neked kell az óra gyermekem?”
Felé nyújtja, az meg elveszi,
Zsebrevágja és megköszöni.
A többiek nézik csodálkozva:
Tanító bácsi hát neki adta?

– Igen, tinéktek is kínáltam,
Aki elvette, annak adtam…
És ez a hit. – figyeljétek meg,
Így kínálja Jézus a mennyet,
Az üdvösséget, az örök életet,
Csak el kell fogadni tinektek.
Mert ez a hit, hogy fogadjam el,
Amit Jézus nyújt nagy szeretettel.

Én is a hitet szószerint veszem,
Mit Jézus ígért, én azt elhiszem.
Ingyen kínál lelki javakat,
Uram elfogadom azokat.
Méltó nem vagyok rá érezem.
Tudom, amit nyújtasz: kegyelem.
Én csak feléd nyújtom a kezem
És a hitet szószerint veszem.

 

NEM EJTI LE

Földgömb az utazási irodában.
Szép, nagy, kerek.
Forgatni is lehet.
Ragyogó szemmel nézi egy gyerek.

S míg édesanyja sorra
intéz ügyeket, jegyeket,
Ő is bekalandozna
Tengereket és hegyeket.

De anyai szem ilyet
Szó nélkül hogyan nézne!
„Kisfiam, ne nyúlj hozzá,
mert ha leejted, vége!”

Elkapja kis kezét,
S csodálja mozdulatlan.
Kimennek. Elvegyülnek
Az utcaforgatagban.

Tűnődik. Hiába hívja
Kirakatok szépsége.
„Ha a jó Isten ejti le,
Anyu, akkor is vége?”

„Minek, kisfiam?” „Hát a Földnek!
Azt mondtad, Ő tartja kezében.
De ha elfárad a keze?
Ha leejti valamiképpen?”

„Kisfiam, attól sose félj!
Ha leejtené, nagy baj lenne.
De Isten keze oly erős,
A Föld biztosan pihen benne.”

S a fényes, tiszta gyerekszemben
Felragyog a csoda titka:
„Ugy-e, ha az egyik elfárad,
akkor átveszi a másikba?!”

Túrmezei Erzsébet