Mért látom hát kopáran a fámat,
az én szegény, szomorú hazámat?
Hiszen Isten kegyelmének napja
sugarát rá bőséggel hullatja.
Mért mered hát csupaszon az ága?
Miért nem fakad rügye és virága?

Kis rügyecskék, ti talán tudjátok.
Hívogatón, ha letekint rátok,
talán ti nem engedtek szavának,
kis rügyei a nagy magyar fának!
Tavaszt csak nap melege adhat.
Tavaszt csak az Úr Jézus fakaszthat.
De hogy a fa virágba boruljon,
kis rügyecske kell, hogy kiviruljon,
engedjen a napfény melegének,
Megváltója nagy szeretetének.

Rügyszívecske nyílj meg valahára!
Meleg árad le a magyar fára:
az Úr Jézus kegyelmének fénye.
Hogyne lenne életre reménye!

Túrmezei Erzsébet

Nem is lehetetlen.
Nem is olyan álom.
Hiszen él egy Király,
fényes csodatájon.
Fényes égi tájról
hozzánk le is szállott.
Hozott segítséget,
hozott igazságot,
ragyogó örömöt,
boldog békességet!
Csudaorvosságot
annak, kit seb éget.
Hódoló szívünk bár
mind elébe vinnénk,
hatalmában bíznánk,
erejében hinnénk!
Amíg minden magyar
nem hajt neki térdet,
az én édes hazám,
tudom, fel nem ébred.
Erős, mentő kezét
megragadva kérem:
„Édes Uram Jézus!
Mentsd meg az én vérem!”

Túrmezei Erzsébet

Jó-e, szép-e itt az égbe’,
hova szíved vágyott?”
„Ó, köszönöm, Uram Jézus,
ezt a boldogságot.
Nem vetekszik a sorsommal
még a királyé sem.
Mégis… mégis Uram Jézus,
volna egy kérésem.

Éhségnek és fájdalomnak
én színét se látom.
Hanem tudod, lenn a földön
van egy kis barátom.
Tudod, az a Vili, aki
Rólad beszélt nekem,
mikor ott a fehér ágyban
feküdtem betegen.

Uram Jézus, azt a Vilit
áldd meg nagyon, kérlek.
Add, hogy hozzád hű maradjon!
Minden rossztól védd meg!
Te adj neki meleg ruhát
kenyeret, ha éhes,
Te segítsd őt napról napra
közelebb az éghez!”

Mosolyog a jó Megváltó.
Tudom, meghallgatja.
meg is simogatja.
Kiterjeszti mentő kezét
Vili fölé áldva:
hadd jusson el ő is egyszer
fényes mennyországba.

Túrmezei Erzsébet

Ha volna egy szelíd,
szép, fehér báránykám,
azt is odavinném,
azt is odaszánnám.

Gyorsan letérdelnék…
Milyen jó is volna!
Angyalok éneke
gyönyörűen szólna.

Talán egy kis angyal
kezemen is fogna.
Megtartó Úr Jézus
rám is mosolyogna.

De én nem lehetek…
mért is nem lehetek
betlehemi nyáját
őrző pásztorgyerek!

Magyar földön járok…
el is múlt az régen,
hogy az a szép csillag
ragyogott az égen.

Van most csillag elég,
de úgy egy se ragyog.
Nem énekelnek már
mennyei angyalok.

Úr Jézus elébe
elmegyek én mégis,
száz nap és száz éjjel
ha mindig mennék is.

Száz nap és száz éjjel
még nem is kell járnom:
Odarepít engem
az én imádságom.

Mért megyek elébe?
Megköszönni szépen,
a sötét világra,
hogy leszállott értem.

Megmondani néki:
életem, halálom:
már én csak ezentúl
mindig Őt szolgálom.

Megsimogat, tudom,
Szerető szemével.
Megtelik a szívem
szíve melegével.

Megtartó Úr Jézus
édes mosolyával:
karácsonyestének
nagy boldogságával.

Túrmezei Erzsébet

Itthon pedig, magyar tájon,
szintén élt ugyancsak három
fiatal kis harcosunk
nagy hittel kicsiny szívében.
Annyi idős forma éppen,
mint a Csing, a Csáng, a Csung.

Úgy vágytak valamit tenni
Jézusért, akinek semmi,
semmi kevés nem lehet,
aki mindent felhasználhat…
üdvére egy kis pogánynak,
aki mindent megtehet.

Karcsi vitte a labdáját,
Palkó meg a trombitáját,
képeskönyvét a Jani:
szeretettel adakoztak,
hogy a kicsi pogányoknak
legyen mivel játszani.

Elérkezett a várt este.
A kínai gyermekekre
ráborult a szent öröm.
Kimondani alig bírták,
úgy nevették vagy úgy sírták:
„Köszönöm, jaj, köszönöm!”

„De hát hogy lehet az – kérdik
a kedves missziós nénit, –
hogy a Csing labdát kapott?
Hisz ez volt a legfőbb vágya!
Este-reggel kis ágyába’
Ezért imádkozgatott.”

Csung is trombitára vágyott,
s tessék megkérdezni Csángot,
vele bírni se lehet:
könyvét szívére szorítja,
hiszen nagy annak a titka:
Imádságra felelet!

Ó, milyen boldog, nagy este!
Kis szívünk örömrepesve
hitet hirdet és csodát:
„Hisszük már, hogy Ő az Isten!
Nincs más, aki így segítsen,
s ennyi boldogságot ád.”

Kis keresztyén harcosok, ti,
szoktatok-e adakozni
tiszta szívvel, örömest?
Most is eljön nemsokára,
nem várat sokat magára
a kedves karácsonyest.

Jézus mindent felhasználhat
üdvére egy kis pogánynak,
s olyan esdekelve hí:
„Annyi szegény kis pogány van
Ázsiában, Afrikában:
Jöjjetek segíteni!

Boldog, fehér gyermekek, ti,
segítsetek megkeresni
nékem, ami elveszett!
Segítsetek megkeresni,
imában hozzám vezetni
sok-sok pogány gyermeket!”

Túrmezei Erzsébet

Szegények! Milyen más
minekünk most élni,
karácsonyestéről
suttogva beszélni.
Napokat számlálva
eljöttére várni,
tenger boldogságát
a szívünkbe zárni.
Most már van karácsony!
Földre szállt az élet.
Isten fia, Jézus,
kicsi gyermekké lett.
Boldogság, üdvösség
az Ő földrejötte.
Vágyódó szívünket
tárjuk ki előtte!

Túrmezei Erzsébet

Karácsonyeste nincs már messze,
s ki mit kívánna, mit szeretne,
elsorolgatja kérő szóval,
úgy beszélget a Megváltóval.
Egyiknek sincsen nagy igénye.
Szegény gyermek mi sokat kérne?
Karácsonyfát, cukrot a fára,
égő gyertyákat zöld ágára.
Pénzt apukának tüzelőre,
új talpat a lyukas cipőre.

A kis Annus csak várja békén,
míg rá is sor kerül a végén,
s kicsi kezét imára téve,
kitekint a csillagos éjbe:
„Édes Úr Jézus, kérlek szépen,
Hozz karácsonyra babát nékem.
Beszélőt, alvót, aranyhajút.
Az égtől ide úgyse nagy út.
S a ragyogó csillagboltokban
Teneked bizonyosan nagyon sok van.”

A bízva mondott kis imádság
után a fáradt szempillácskák
lecsukódnak, s az édes álom
öt gyermeket hord szelíd szárnyon.

Hallgatagon, szomorú szemmel
tekint az asszonyra az ember.
Úgy fölment mindennek az ára,
dehogy telik alvó babára.
Kicsi Annus, nagyot kívántál.
Ha szüleid szívébe látnál,
s tudnád, hogy ott marcangol, éget,
vissza is vonnád a kérésed.
Vagy mosolyognál bízva, szépen:
„Hiszen én az Úr Jézustól kértem!”?

Telnek a napok gyorsan, frissen.
Nem lelnek tétlenül senkit sem.
Annuska is dolgozik, fárad.
Kér anyukától rongyocskákat.
Kisimítgatja, összerakja…
„Minek, kislányom?” – kérd’ az apja.
S hittel felel a gyermek szája:
„Ez mind az új babám ruhája.”

Elérkezik a szívrepesve,
csengve várt karácsonyeste.
Cukrot raknak a fenyőfára,
égő gyertyát zöld ágára.
S egy olcsó kis baba is vár a
nevetőszemű Annuskára.

Jaj, ha majd sír: „Nem ilyet kértem.”
Miért is tud beszélni? Miért nem?
– Valaki zörget. Beeresztik.
Megkérdik nyájasan, mi tetszik.
Csomagot hoz a szomszéd házból,
egy szomszéd édesanyától.
Ő küldi szeretete jelét,
meghalt kislánya játékszerét,
hogy így áldozzék emlékének.
A szülők csak ámulnak, néznek.
Kibontják… Ó, csodák csodája,
Ott az Annuska nagy babája!
„Mama!” – sír a szó a szájárul.
Nagy kék szeme csukódik, zárul.

Láttán ennek a szép csodának,
Mozdulatlan, mély csendben állnak.
S kis Annuskával kéz a kézbe’,
közéjük mintha Jézus lépne.
Szelíd szemrehányással szólva,
„Hát van, amit a hit nem nyer meg?!
Miért nem hisztek, miként e gyermek?”

Túrmezei Erzsébet

Szép karácsonyfa
nem elég nékem.
Nem elég semmi.
Jön a Megváltó:
Őt magát vágyom
szívembe venni.
Olyan lesz akkor,
mintha minden nap
karácsony lenne!

Puha jászolként
vár a szívem rád:
Végy, Uram Jézus
lakozást benne!

Túrmezei Erzsébet

Milyen jó az Isten!
Szánva tekint rájuk.
S fehér takaróval:
betakarja őket
lágyan hulló hóval.
Milyen jó az Isten!

Fáznak már az árvák,
szegény elhagyottak.
Ki rak tüzet nekik?
Sivatag utcákon
fagyos szél fúj végig.
Fáznak már az árvák.

Milyen jó az Isten!
Emberszívekben gyújt
meleg tüzet, lángot:
védő szeretetet,
megsegítve szánót!
Milyen jó az Isten.

Túrmezei Erzsébet

Ó, adj nekem, kérlek, boldog fecskeszívet,
napsugárral teltet és Tehozzád hívet!
Adj nekem hitszárnyat, könnyű fecskeszárnyat,
ha jön a hideg tél, hogy Tehozzád szálljak,
szerető szíveden puha fészket rakjak,
s örökkön örökké Tenálad maradjak!

Túrmezei Erzsébet

Talán korán volt útnak indulása.
Talán hiányos maradt a tudása.
Amerikáról nem tud… rég hiányzott. –
De jól ismeri már a mennyországot.
A III. á)-t bár alig hogy kezdte,
a másik iskolát már elvégezte.
Jézus se látta már annak hiányát,
s vizsgára vitte kicsi tanítványát.
Bölcsek, tudósok állnak ott remegve.
Alinka bátran néz a napszemekbe.
S míg a kérdések titkos zengzetétül
értelem, elme éjbe, mélybe szédül
és fel nem éri elrejtett csodájuk:
gyermekhite még tud felelni rájuk.
Mi még itt a földi iskolába járunk.
De amíg várjuk a bizonyítványunk,
s nem hagy nyugodni: Jaj, hogy feleltünk?
– a nagy vizsgára készül-e a lelkünk?
Ő már megállta, s örök dicsőségben
zeng hozsannákat odafenn az égben.
A földi bizonyítványt meg se várta.
Szárnyra kelt, mint a költöző madárka.

Túrmezei Erzsébet

Ha el is fér szűk falak közt, végtelen az mégis.
Akad benne magasság is, mélységes mélység is.
Rét bársonya, erdő zöldje, rónák termő földje,
csupa titkos lehetőség minden hegye-völgye.

Ne maradjon ugar, parlag, reggeltől napestig
viselsz érte fáradságot, nehéz lelki-testit.
S felvirágzó friss vetések édes illatárja
bőséges, nagy jutalomként lelkedet átjárja.
Bizony szebb a birodalmad, Felség, addig élek,
minden másnál itt a földön: sok, sok gyermeklélek.

Korona és trónus nélkül jó királynak lenni:
magot vetni, ütlegelni, meg nem is pihenni.
Hálavirág, örömvirág szép kelyhenyílását,
békén várni égi Király mennyei áldását.

Mi vagyunk a birodalmad. Nyílik a virágunk.
Tartson meg az Isten téged, felséges királyunk.
Tekintsen le kegyelmével bő áldásával rád:
úgy igazgasd gyermeklelkek boldog birodalmát!

Túrmezei Erzsébet

S Józafát felnőtt. Cifra palotáját,
csoda-börtönét, ifjúsága táját
untig ismerte, s szövődött az álom:
mi van odatúl a határon?
Elérkezett a bűvös alkalom,
amikor parancs, tilalom
nem bírta többé fogva tartani
örökifjú virágai között.
Elindult a világba Józafát.
S rongyos, öreg koldusba ütközött,
halottat hoztak a ravatalon,
alélt beteg feküdt az útfélen.
„Jaj, mi ez mind!?” – Kín… öregség… halál…
A porból lettek sorsa idelenn.
„Ki vagy, hogy nem tudod, nem ismered?”
„Ne kérdd! Jaj, nem tudom, nem akarom!”
„Honnan ez a különös idegen?”…

Királypapának egyetlen fia,
sohase élt és mégis mindig él.
Nem született, de mindig születik.
Milliom bölcsők ringva rengetik.
Te is. Én is. Megint egy Józafát.

Gyermekszemek csodálják a napot,
csillagot, fénylő harmatot,
virágok kelyhét, madarak dalát…
Gyermekszívek örülnek a tavasznak,
míg nem látnak halált.
Aztán… koporsót hoznak az úton,
és jönnek roskadt öregemberek,
halvány arcok kíntól vonaglanak…
s tágranyílnak fényes gyermekszemek.

A legkeményebb szív is megtörik,
a legerősebb szív is felsajog.
Jaj, mi ez mind?!
Nem tudok róluk és nem is karok!

…Volt nekem fényes tavaszpalotám,
ott még a virág nem hervadt soha.
De oda vissza nincs út, nem vezet.
Meghalt az élet pogány mosolya.
Sóhaj szakad föl
összetört, rémült Józafát-szívekből:
Hol itt a cél? Hol a remény?
Élet? Halál? Minek, miér’?
És itt az utak ezerfelé válnak.
Idáig mindenki elér.

Aztán feledni próbál léha zajban,
vagy a lelkét kemény robotba törve,
vagy vonszolja aléltan, elgyötörve
szétfoszlott álmát át az életen.
Így hordtam én is Józafáti sorsom:
az elveszett csudatavasz képék
és a könyörtelen rideg valót…
De most a fejem bízva fölvetem.
Tudom: öregség és tudom: halál.
Tudom, fájdalmak. Jönnek, rámszakadnak,
és meg nem óv előlük semmi sem.
De hervadásban, dérlepett mezőn
Kézen fogott az élet Fejedelme,
s most őrizem erős élethitem.
Tudom, hogy elhervadnak a virágok,
sápadtan hull a lomb, amerre járok.
Nem tartják távol
a hervadást legendás bűvkörök,
mégis tudom:
az élet győztes és örök.

Túrmezei Erzsébet

A második hazám
virágot ad nekem,
kenyeret ad nekem,
kaszanyéllel s építőkövekkel
miatta kérgezem a tenyerem.
Belémélyesztem az ekém vasát,
s terem.
De ha az első nem ragyogna rám,
nem volna más a második hazám,
csak sírverem.
Mert azt mondanám, hogy nem érdemes.
Rigó fütyülne, a pacsirta szárnya
dalterhesen nagyon magasan szállna,
a szép tavasz-világ
zengne, fakadna, bomlana.
Lüktetne fában, kőben és szívekben
az élet dallama,
mégis azt mondanám: nem érdemes.
Ugyan miér’,
Ha minden véget ér?

A lomb lehull, tavaszra jő a tél,
még a bimbóból is halál beszél.
De én nem mondom, hogy nem érdemes,
és töröm az ugart,
és mindegy nekem, akármeddig tart.
A téli fák csontujjaira is
békésen rámosolygok: majd kihajt.
A sír az egyik part,
és túl a másik part.
Itt véget ér,
itt akármeddig tart,
ott végtelen.

Ez a hit jár velem.
Az Isten jár velem.
Húsvéti Isten és húsvéti hit.
Ugart török, vetek és aratok,
s fejem télben, tavaszban csüggedetlen
felemelem.

Túrmezei Erzsébet

Nézd, úr vagyok feletted. Sírba tesznek.
Sötét a sír. És porló tetemednek
sorsára jut a cél, az eszme, minden,
miért meleg véred hullattad itt fenn.
Most vége. Látod ez volt az egész.”
Még dúl a harc, de ím a harc vezére:
halál hajol már hűlő tetemére
és a kialvó lángszemekbe néz.

De azok rajta túl a fénybe látnak.
Dobaján át rohanó paripáknak
zene hallik és léptek közelegnek:
Ő jön! És lázas ajkát a betegnek
boldog igékre nyitja a titok.
Ő, tudja jól: mellette áll az Élet!
A halál zordon árja szerteszéled.
Ujjong a lelke: Krisztus győzni fog!

Kihull a vére, éj borul szemére,
de a halott vezérnek van Vezére,
s az él! A harc folyik tovább az ellen
ármányos, konok, nagy hatalma ellen.
A teste porlad már a föld alatt,
megállt szívének győzelmes verése.
De fenn örök az élet magvetése
és Krisztus mégis győzelmes marad.

Századok tűnnek, hervadó virágok,
sorra lehullnak eszmék és világok.
Jelenek jönnek, múltakon tipornak.
Titkos határán vésszel teli kornak,
Krisztus hada hol vagy? Küzdesz-e még?
Ó, küzdesz, de roskadva, csüggedezve!
Nem érzed-e magadon égni egyre
a svéd király kialvó lángszemét?!

Fogyott erődre, elhaló magodra
gondolsz… Bús, megrepedt templomfalakra,
s kezed a fegyvert már elejteni készül…
Pedig reád szállt drága örökrészül
eleidtől a nagy, szent titok:
Bár minden, minden ellened szavazna,
halál tiporna rád, vagy tél havazna,
emeld a zászlót: Krisztus győzni fog!

Túrmezei Erzsébet

Ajkamon könnyű, halk mosollyal én
állok rügyet fakasztó reggelén
a földszagú, idegen dal felett,
és Jézus, Életem, köszöntelek.
„Nekem az élet”? Te világ, te föld,
ne hidd, hogy színed, illatod betölt,
a színed, fényed, vágyad, illatod.
Minden virágod ideadhatod,
s lelkem kiált, sikolt epedve: Még!
„Nekem az élet Krisztus!” Ő elég.
Színed, virágod, terved, vágyadat:
tavaszi föld, a szívem megtagad.
Földszagú dal, zenghetsz a réteken,
én megtagadlak! Más az énekem.
Lelkemre hullnak fények, sugarak.
Megyek a kéklő tiszta ég alatt,
utamra hajlik barka, mirtuszág,
és zengem én az élet himnuszát,
az Életét… az Úrnak Krisztusát.

Túrmezei Erzsébet

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, ki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír felé hárman,
nagypénteki gyásszal húsvéti sugárban.

Hogy látnak szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
A virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor, ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állni feltámadottan.

Túrmezei Erzsébet

Nem akarod te megtagadni Őt,
mégis tagadja lényed és valód,
mégis tagadja koldus életed
az érted vérezőt és meghalót.
Pedig te küzdesz – keményen, nagyon,
s a sorsod küzdeni, de győzni nem. –
Hát tifelétek nincs húsvét soha?
A te Megváltód még sírban pihen?

Hiszen amerre feltámadva jár,
megzengeti a győzelem dalát,
szemek sugáros fénye hirdeti
erejét, életét, diadalát…
vén téli fának korhadt törzse is
rügyet bont új tavasz reményiben!
– És tifelétek nincs húsvét soha?
A te Megváltód sírban pihen?

Nem gondolod, hogy ott halad veled?
Siettek együtt Emmaus felé.
Hangja már bontogatja az eget,
S balga szíved úgy gerjedez belé.
Itt-ott kék hasadék a fellegen,
sugarak törnek át, fénylik be Őt…
Egy pillanat még… s hittel boldogan
borulsz le élő Megváltód előtt.

Túrmezei Erzsébet

Figyelek… várok… Csend van, hosszú, tiszta,
mint mikor az ég harmatkönnyét issza
minden fűszál még… és hiába kérem:
ösvényein ott jár az élő Mester
feltámadottan, tündöklő-fehéren,
bűn és halál felett vett diadallal.
Ujjongó lelkem lépteire hallgat
és ezt a csendet hogy zavarná dallal?!

Túrmezei Erzsébet

Soká, soká szunnyadt a föld alatt,
életre hívták meleg sugarak –
és most harangoz, percre sem pihen,
húsvét zenéje zeng a kelyhiben.
Amint a szélben egyre imbolyog,
olyan mint fénylő, tiszta mosolyok.

H arra járnak sápadt emberek,
a szívükön valami átremeg,
valami vágy, egy mozdulásnyi még…
Egy pillanatra közelebb az ég…
Giling-galang, fehér harang.

Életre hívott kis harangomat,
Lelked szele zengesse hangomat!
Fénylő napom, megmentő életem,
Jézus, neved, kegyelmed hirdetem.
Szunnyadtam én is lenn a föld alatt.
Életre keltett tüzes sugarad.
Lelkem harangja véredtől fehér,
és most, ameddig zendülése ér,
rólad, rólad harangozok vele,
Téged zeng, hirdet minden mozdulás:
Húsvét, új élet, nagy megújulás!

Hóvirágok fehér zenéjiben
suhanjon át minden sötét szíven
valami halk vágy… leheletfinom,
Jézus felé, mely újjá lenni von.
S amint a tavasz üde zöldje nő,
legyen belőle akarat, erő,
elpihenés a Megváltó szívén.
Boldog, boldog, aki már ott pihen.
Giling-galang, fehér harang.

Túrmezei Erzsébet