Álmodom egy fényes,
nagy magyar királyról.
Jönne, hol a nap kél,
fényes csodatájról.
Jönne hóparipán,
erős mentőkézzel.
Igazság sarjadna,
merre lova lépdel.
És amerre járna:
Segítséget senki
hiába nem várna.
És ahová térne,
égi áldás térne:
Igazi jót senki
hiába nem kérne.
Édes, szép hazánkban
békesség honolna.
Milyen szép is lenne!
Milyen jó is volna!
Nem is lehetetlen.
Nem is olyan álom.
Hiszen él egy Király,
fényes csodatájon.
Fényes égi tájról
hozzánk le is szállott.
Hozott segítséget,
hozott igazságot,
ragyogó örömöt,
boldog békességet!
Csudaorvosságot
annak, kit seb éget.
Hódoló szívünk bár
mind elébe vinnénk,
hatalmában bíznánk,
erejében hinnénk!
Amíg minden magyar
nem hajt neki térdet,
az én édes hazám,
tudom, fel nem ébred.
Erős, mentő kezét
megragadva kérem:
„Édes Uram Jézus!
Mentsd meg az én vérem!”
Túrmezei Erzsébet
