Ha én betlehemi
pásztorgyermek lennék,
karácsony estéjén
a jászolhoz mennék.
Ha volna egy szelíd,
szép, fehér báránykám,
azt is odavinném,
azt is odaszánnám.
Gyorsan letérdelnék…
Milyen jó is volna!
Angyalok éneke
gyönyörűen szólna.
Talán egy kis angyal
kezemen is fogna.
Megtartó Úr Jézus
rám is mosolyogna.
De én nem lehetek…
mért is nem lehetek
betlehemi nyáját
őrző pásztorgyerek!
Magyar földön járok…
el is múlt az régen,
hogy az a szép csillag
ragyogott az égen.
Van most csillag elég,
de úgy egy se ragyog.
Nem énekelnek már
mennyei angyalok.
Úr Jézus elébe
elmegyek én mégis,
száz nap és száz éjjel
ha mindig mennék is.
Száz nap és száz éjjel
még nem is kell járnom:
Odarepít engem
az én imádságom.
Mért megyek elébe?
Megköszönni szépen,
a sötét világra,
hogy leszállott értem.
Megmondani néki:
életem, halálom:
már én csak ezentúl
mindig Őt szolgálom.
Megsimogat, tudom,
Szerető szemével.
Megtelik a szívem
szíve melegével.
Megtartó Úr Jézus
édes mosolyával:
karácsonyestének
nagy boldogságával.
Túrmezei Erzsébet
